Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-04-01 / 4. szám
1992. április Amerikai Magyar Értesítő 5 STOLMÁR G. ILONA: KÉT NARANCS- Gyávák! Gyávák és semmirekellők! Árulók mind! -- kiabálta dühösen, és felháborodásának azzal is nyo- matékot adott, hogy bottját minden szó kilökésekor odakoppantotta a betonhoz. A járókelők siettükben is felkapták fejüket, de csak egy pillanatra néztek az aszfaltozott Duna-part melletti pádon üldögélő két öregúrra. Veszekszenek - gondolták nincs jobb dolguk. Az egész környék tele volt ilyenkor még üldögélő, beszélgető vagy szunyókáló öregekkel. Bár az ősz már nem ontotta teljes erővel melegét, mind ott ültek a padokon, mint a verebek a sürgönydróton. Épp olyan szürkéknek, jelentékteleneknek is tűntek, és Uram bocsá, néhányan még éppen olyan haszontalanoknak is tartották őket, kimondva vagy kimondatlanul, mint a verebeket: fölöslegeseknek. A kiabáló öregúr is észbekapott, mert nemcsak a járókelők magára vont figyelmét vette észre, hanem azt is, hogy a szomszédos pádon szunyókáló öregasszony felriadt és ez jobban bántotta, mint a figyelemfelkeltés.- Bocsánat, asszonyom! Sajnálom -- mondta szégyenkezve az öregasszony felé, talán már túl halkan is ahhoz, hogy meghallható legyen, mert az álmos-riadt szemek alól nem jött válasz, csak visszafordult a ráncos arc eredeti helyzetébe és a szempillák ismét lecsukódtak.- Nincs igazad, János - öntögette a nyugtatás olaját a tűzre a kivörösödött öregember társa, aki maga is két kézzel támasztotta saját botját, mintha az szorulna az ő segítségére és nem fordítva lenne a dolog. - Nincs igazad! Nézd a dolgok másik oldalát is. Hát nem lehetett. Senki sem lehetett bátor. Túl sok volt az akasztófa, a golyó, a halott. Meg a börtön... Túl sok volt. Értsd meg. Neked aztán nagyon meg kellene értened, ültél eleget.- Ültem. Ott nyomorodtam meg. De akik ültek, azoknak már mindegy lett volna. Aki meg megúszta, gyáva volt. Nem tette a dolgát. Gyáva volt, gyáva, gyáva ... A padtárs gyorsan levette egyik kezét a botjáról és nyugtatólag tette János ugyancsak botját szorongató két keze tetejére. Félt, hogy barátja újra fölmérgesedik és még valami baja talál lenni. Mindig nagy természete volt, rég ismerte, de az utóbbi egy-két évben végképp nem nyughatott, nem tudta legyőzni indulatait, haragját. Úgy érezte, nem is nagyon akarja, mert - gondolta Pali - azért valami igaza van. Haragja bizony jogos. Lám, most is ez a fölvonulás itt az orruk előtt. Őt is nagyon letörte, elkeserítette. Már az is, hogy előfordulhat ilyesmi Budapesten, vagy az országban bárhol, egyáltalán előfordulhat. Most persze nincs rendőr sehol, most nincs gumibot...-- Nincs, pedig most kellene igazán - felelte János, amin Pali nagyon meglepődött, mert csak akkor jött rá, hogy megint hangosan mondta ki gondolatai végét. - Kellene, ha élni akarunk. De láthatod, hallhatod naponta százszor,most szabadság van, meg demokráciaMost mindent szabad! Ezt jelenti. Hát én nem ezért harcoltam fegyverrel, akár az életemet is odaadva bármelyik pillanatban ha kell, pedig hát, akkor már megvoltak a gyerekeink. Szegény asz- szony meg is szenvedte miattam az egész további életét, pedig addig se volt neki könnyű. Azért is ment el szegény olyan korán a sírba. De jobb is neki, nem látja ezt a fortéimét, ezeket az alja huligánokat... Elhallgatott. Felesége haláláról még sok év után is nehezen beszélt. Felelősnek érezte magát benne, egy ideig mégis ártatlannak. Sokszor gondolt rá a börtönben is, kétségek között. Nem azért, mert attól félt, hogy amíg ő be van zárva, az asszony elhagyja. Ez meg sem fordult az ő fejében egyszer sem, pedig hát megfordulhatott volna, elég sok rabtársával megesett, hogy közölték vele a válóperi végzést, ezzel is megnehezítve az amúgy is kibírhatatlant. De őt nem ilyen kétségek gyötörték. Tudta, hogy odakint is nagyon nehéz, hogy az is lehet, nincs mit enni a gyerekeknek, az asz- szonya,bár dolgos, rendes falusi lány volt és feleségnek is, anyának is olyan, de mostanában majd miatta munkát sem kap, nem tud gondoskodni a családról, helyette. Őt az a kérdés mardosta a börtönévek alatt, hogy érdemes volt-e. Érdemes volt-e fegyvert fogni egy gyünyürű álomért, a Szabad Hazáért, a boldog élet megvalósításáért, amiből nem lett semmi? Csak sok-sok halott, meg a börtönök teltek meg. Odakint meg talán még annál is rosszabb, mint amilyen nekik belül... Amikor szabadult, lefogyva, megtörve, betegen és látta, hogy a családja is tényleg sokat szenvedett idekint, annál is jobban, ahogy ő gondolta bent, elsírta magát. Asz- szonyát megöregedve találta, mert csak aljamunkát kapott, még annak is örült. Dolgozott három férfi helyett, fele pénzért; gyerekeit nem vették fel sehová, pedig mind jóeszű volt. A legkisebbnél, a lányánál nem bánta túlságosan, hogy nem tanulhatott, az majdcsak férjhez megy, anyának így is jó lesz, pótolni az elesett magyar fiakat, de a fiai sorsa nagyon fájt neki. Azt ő többet nem bocsátotta meg Kádárnak, Marosánnak, Aczélnak, Aprónak..., mikor melyik név jutott eszébe. Ebben az ügyben még akkor sem lett engedékenyebb, amikor előbb az idősebbik, aztán a fiatalabbik gyereke kezdett esti egyetemre járni, a napi munka és a család, az unokái mellett.- Én már nem bocsátók meg nekik soha - törte meg a hosszú hallgatást, és Pali nem tudta eldönteni, hogy megint Kádárékról beszél-e vagy az előttük elvonuló, rikoltozó csőcselékről. Mindkettő számára jogosnak tartotta a meg nem bocsátást, így hát azt válaszolta, hogy:- Nem is kell! Bocsásson meg nekik az Isten, ha tud, vagy akar. De ezeknek itt, még az se tegye, mert ezek nem érdemlik. Hát ilyesmit is meg kellett érnünk?! Csak erőm lenne, hogy közéjük mehetnék, rájuk ronthatnék. Jól a fejükre húznék ezzel a bottal -- emelgette fel a kopott botot. - Azt sem bánnám, ha beletörne, pedig nincs miből másikat venni - tette hozzá halkabban, mert a szegénységét jobban szégyellte, mint minden más nyomorúságát, hisz egész életében szorgalmasan dolgozott, amíg csak bírta erővel, már szinte gyerekkorától kezdve, most mégis nyomorg. Nem volt sok ideje szégyenkezni se, gondolkozni se. Már csak azt látta, hogy János felkapott és feje fölé tartott botjával bicegve siet az előttük felvonuló ficsúrok felé,
