Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-04-01 / 4. szám
6 / Amerikai Magyar Értesítő 1992. április nagyot lendít a "fegyverén" és kiver egy táblát az egyik tüntető kezéből. "SE ISTEN, SE HAZA!" — olvasta dermedten a földön nagyott csattanó és megállása előtt néhányat perdülő tábláról a feliratot Pali, és azt hitte, megbénul a szíve. Nem volt képes felállni, hogy visszahúzza barátját, pedig féltette, hogy megverik ezek az erős és szerinte mindenre elszánt csibészek. Megbénította az olvasott szöveg, odaszögezte a padra, lábaiból kiment minden erő. Rosszul látott, már szemüveggel is, ő már csak ott a földön betűzhette ki, de Jánosnak, bár bicegett a fájós lábával, a szeme jó volt. Ő már biztosan messziről meglátta... Kapkodta a levegőt, és már ahhoz sem volt ereje, hogy a zsebében lévő tabletta után nyúljon, hogy nyelve alá tehesse. Forogni kezdett vele a Duna, a korlát, az előtte üvöltöző fiatalok és a tábla, amely János lába előtt hevert. Azt még látta, hogy az üres kézzel maradt ficsúr farkasszemet néz barátjával, aki már letámasztotta botját, de láthatóan úgy, hogy bármikor felkaphassa, ha védekeznie, ütnie kell vele. A többit már nem látta. Becsukta a szemét, próbálta leküzdeni a szíve tájékán egyre erősödő nyomást. Egy hölgy és egy legfeljebb ötvenkörüli úr két karjánál fogva vezették vissza Jánost a pádhoz. Botját egy fiatalember nyújtotta oda neki, miután a segítséggel leült.- Köszönöm - nézett fel ültéből szemükbe az öreg.- Igaza volt, bácsikám. Teljesen igaza volt — mondta a házaspár, felváltva.- Maga legalább tett valamit - nézett rá a botját utánahozó fiatalember. Egy másodpercig némán állt, erősen az öreg szemébe meresztve tekintetét, aztán mintha nagyon szégyellné magát, lehajtotta fejét, megfordult és gyorsan továbbment.- Köszönöm - mondta újra a még mindig ott á- csorgó párnak János, mert úgy érezte, várnak valamire. Nem volt kedve túlzottan hálálkodni, szíve is zakatolt a nagy izgalomtól, meg ő nem kért meg senkit, hogy lépjen közbe, segítsen neki vagy védje meg...- Nincs mit, bácsi. Kötelességünk volt. Ezek a csirkefogók még megverték volna magát...- Akiknek se Istene, se embere... - tette hozzá az asszony. Az öregember úgy érezte, kezet kell nyújtania, ő az öregebb és végülis ő kapott seígtséget. Még éppen idejében - - gondolta - bár mindenre el volt szánva, azt se bánta volna, ha agyonverik. Nem is gondolkodott ezen. 56-ban sem gondolkozott egy percig sem. Csak ment és tette a dolgát. Harcolt a szép eszmékért, az igazságért, Hazájáért... És azok ellen, akik a nemzetet tiporták és gyalázták. És most azt kellett látnia, hogy harmincöt év után, annyi harc, dicsőség, halál és szenvedés után, megint a nemzetet, a Hazát gyaláz- zák. Szabadon. Engedélyezve...- Anarchisták! Anarchisták, és ezt szabadon hirdethetik... Hát ezért harcoltunk? Ezért adtunk annyi sok évet az életünkből? Meg a családunkéból? Ezért, hogy anarchát lehessen csinálni az országban? Törvényesen? Káoszt kelteni, népet gyalázni, a Hazát leköpni?... - töprengett félhangosan, már teljesen el is feledkezve a még mindig előtte álldogáló házaspárról. Észbe kapott. Nyújtotta a kezét a férfi felé, de már nem mondott köszönetét, inkább csak szabadulni akart, egyedül maradni dacos keserűségével és barátjával.- A bácsi ötvenhatos volt? - kérdezte az asszony, aki elegánsan volt öltözve. Ezt egy pillanat alatt megállapította az öreg. Valóban jó szeme volt, az ilyesmihez is, látta a finom kabátanyagot, a puhabőrből készített gyönyörű cipőt, amely színben teljesen illett a könnyű őszi kabáthoz, és a szép selyemsálat... Az én asszonyomnak sose telt ilyenre - gondolta —, még olcsóbbra se nagyon. Se a lapátolásból, se később, a gyenge adminisztrátori havibérből. Pedig ahhoz az irodai álláshoz is csak egy ismerőse révén juthatott, aki becsapta a személyzetist. Akkoriban már nem figyeltek any- nyira... Közben elért a tudatáig a nő kérdése.- Ötvenhatos? — kérdezett vissza és a belsőzsebében kezdett kotorászni. Vékonyra kopott kabátja alól lassan előhúzott egy díszes dobozkát, két térde közé szorította botját, mert a másik kezére is szüksége volt a nyitás óvatos műveletéhez. Művelete nyomán felnyílt a dobozka, egy ezüstösen csillogó érem csillant meg benne. Előbb a dobozzal együtt akarta odatartani a házaspárnak, csak úgy mutatóba. Nem dicsekvésként, ki tudja, kik ezek az elegáns emberek? Pedig hát büszke volt erre a kis elégtételre... Aztán mégis kiemelte a kitüntetést a párnácskáról, mert élvezte, hogy tenyerében tarthatja. Úgy mutatta, egész közel emelve a nézőkhöz, de ki nem adta a kezéből a Kossuth-fe- jes darabkát.- Mostanában kaptam. Igazolás. 56-os emlékérem... Nyolc évembe került, azért... Meg a feleségem életébe. A szerencsétlen, nyomorult öregségembe, a vizes lakásba, amibe addig tették ki a családomat, amíg én bent voltam, meg... Elhomályosultak szemei, szája széle remegni kezdett, szinte dadogta:- És akkor ezek..., ezek a semmirekellő bitangok, ezek az elávaló ... hazaárulók! Hazaáruló, káoszos anarchisták... — dühösen szorította markába az érmet, mintha össze akarná Toppantani, és ugyanolyan erővel szorította össze remegő száját is, hogy a haragot valahogy elnyomja, visszafogja, mert ha kitör, elsodorhat mindent... A házaspár meghajolt, a férfi megfogta az öreg kezét és erősen megszorította. Kemény kézfogás volt, szinte erőt kapott tőle. Fölnézett. A férfi szólalt meg, gyorsan beszélt, és mindvégig tartotta az öreg kezét.- Én alig tizenkét éves voltam akkor. Apám fegyverrel harcolt, elesett. Anyám elmenekült velem és két kisebb testvéremmel. Most látogatóba jöttem haza a feleségemmel... Mi sem ezt vártuk az új rendszertől, amit itt most láttunk... Viszontlátásra, bácsi! És gratulálunk a szép kitüntetéséhez... Elsiettek, mintha ott sem lettek volna. Az öreg komótosan elcsomagolta az érmet, most nem volt kedve nézegetni. Betette a dobozt oda, ahonnan kikotorta, a szíve fölé, ám most nem érzett sem elégtételt, sem büszkeséget. Csak keserűség volt benne, szétáradt mindenében.-Rendes emberek - mondta mozdulatlanul, fejét sem fordítva barátja felé. — Nyugatról jöttek haza, ezért volt
