Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-02-01 / 2. szám
2 Amerikai Magyar Értesítő 1992. február AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ P. O. BOX 7416 BALTIMORE, MD 21227-0416 USA Telefon: (410)242-5333 Szerkeszti: Soós József. Főmunkatársak: Stirling György és Stolmár G. Ilona. Előfizetési dij 15 dollár. Nyugdíjból élőknek 13 dollár. Kanadába 16.50 doll. Tengerentúlra 17.50 doll. Légipostán 27.50 dollár A lapban megjelent írások nem fejezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét. Azokért minden esetben a szerzőik felelősek. Kéziratokat, fényképeket nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A javítás jogát fenntartjuk. re volt kárhoztatva és másképp kellett beszélnie a munkahelyén (a karrier érdekében) és a maga igazi véleményét csak négy fal között, baráti körben mondhatta el, hogy olyan embereknek kellett gazsulálni, akiket magában mélységesen lenézett és megvetett. Volt, aki egészen jól feltalálta magát ebben a szerepben és nem okozott számára különösebb gondot a színlelés, a képmutatás. Dehát a tűrőképesség nem mindenkinél egyforma és gyomorral se bírja mindenki egyformán mindazt, ami körülötte tömik, s amit le kell nyelnie. Boldizsár Iván, az elmúlt korszak egyik legjobb újságírója s egyben egyik legjellemtelenebb megalkuvója mondta 1956-ban: - Mennyit kellett nyalnunk és mennyit kellett nyelnünk, hogy átvészelhettük ezeket az éveket!) Igen, akinek volt gusztusa ezekhez, az átvészelhette az 56 előtti, de az 56 utáni éveket is. De nem tudom, számomra kik az ellenszenvesebbek: akik gyávaságból vagy akik opportunista karriervágyból, esetleg a kommunizmus belülről való megreformálásában bízva "meggyőződésből'^?) vállaltak szerepet az elmúlt rendszerben. A magam részéről még egy vakbuzgó párttagot is többre becsülök, mert az - ha ostoba is volt --, de legalább következetesen kitartott az ideológia mellett. Rendszerfogytig. Ismétlem: abban, aki elvtelenül -- ilyen vagy olyan meggondolásból -- kiszolgálta a proletárdiktatúrát (akár a legpuhább formájában is, a nyolcvanas évektől kezdve), abban megtalálta a helyét és boldogult, az iránt bizalommal lenni nem tudok. Szigorú mércével mérek? Nem, csak tudom, milyen árat kívántak érte, mert 25 évet éltem a kommunizmusban, ismerem a módszereiket. Inkább eljöttem a hazámból és a belső emigráció keserű évei után vállaltam a külső emigráció megpróbáltatásait, még ötvenéves fejjel is, amikor pedig nyugaton már semmit sem ér az ember. Vállaltam, inkább, mint az elvtelen megalkuvást,az újrakezdés nehézségeit, nyelvtudás, szakma és összeköttetések nélkül is. Igaz, egyesek szerint a nyugati emgráció jólétben dúskálást, meggazdagodást, fenékig tejföl luxuséletet jelentett, amit irigyelni kellett nekik, akik otthon "szenvedtek" egyetemi katedrákon, vállalatok élén, soktelefonos íróasztalok mögött. A párt kegyéből, bizalmából, saját kis kompromisszumuk eredményeképp. Mert 1989-ig a párt mindenen és mindenkin rajta tartotta a kezét, tudta, engedélye nélkül semmi se történt az országban. Ahol mindenki csavar volt a gépezetben. No de alaposan eltértem a tárgytól, a parlamenti eseményektől, ahol Antall József fogadta a valódi szabadságharcosokat, a Korvin-közieket, az ötvenhatos "pesti srácokat", akik ma már legtöbben nagyapák, de legalábbis meglett emberek. A közlemény szerint a miniszterelnök hosszan elbeszélgetett 1956 igazi képviselőivel, miközben valószínűleg szó került azokról a fájó problémákról is, amelyeknek orvoslásáért már évek óta hiába küzdenek a forradalom veteránjai. Elsősorban arról, hogy sokan közülük rosszabbul élnek, mint amilyen életszínvonalon tengetik életüket a még ma is kiemelt nyugdíjat és elrabolt lakások kényelmét élvező hajdani kommunista vezetők, köztük nem egy olyan, aki 56-ban a barrikád másik oldaláról lőtt a felkelőkre, majd a szovjet tankok mögött lopakodott vissza Budapestre. Hogy ez szóba került-e az Antall-fogadáson, nem tudom, de az alkalomról készült képeket nézegetve eszembe jutott, vajon a miniszterelnöknek országos gondjai közepette feltűnt-e, hogy a jelenlévők közül -- akár otthon élő, akár emigrációból érkezett haza -- egyetlenegy sincs olyan pozícióban, ami múltja miatt megilletné? Igaz, mondhatja erre valaki: ma már nem 1945-öt írunk, amikor a koalíciós kormány elsősorban nem a szaktudás, hanem politikai érdemek alapján osztogatta az állásokat. És a jelenvolt kéttucatnyi szabadságharcos között egy sincs olyan(?), aki megütné a mértéket. Hát több szabadságharcos nincs Magyarországon? Vagy az emigrációban? Olyan, aki politikailag érdemes, később sem tartozott a kompromisszumkötő lapulók közé és most ott lenne a helye a rendszerváltozást irányító, az ország átállását intéző vezetők között. Vajon nem tűnik-e fel Antall Józsefnek, hogy a kormányban egyetlen volt szabadságharcos, egyetlen volt börtönviselt, egyetlen múltban mellőzött, megtaposott, kisemmizett, belső emigrációba kényszerített, perifériára szorított ember sincsen? Csak olyanok, akik átügyeskedték a kommunizmus évtizedeit, a fal mellett óvatoskodták végig a nehéz időket, hogy aztán -- amikor az már jóformán semmiféle veszélyt nem jelentett -- egyszerre harcias ellenzékiként pattanjanak a porondra és learassák a gorbacsovi reformok nyomán erejét vesztett és összecsukló szovjet uralom fölött aratott győzelem babérjait. (Amikor ez még tényleges kockázattal járt -- 56 előtt és után -- lapítottak. Lélektanilag meg lehet érteni, hogy nem szívesen látnának maguk körül vagy éppen maguk között gerinces embert. Egy szembeszökő példa, ami egyébként Göncz úrra is meglehetősen rossz fényt vet: az emigrációban él valaki, aki számomra példakép, mert három diktatúrával volt bátorsága szembeszállni: Kővágó Józsefre, Budapest kétszeres polgármesterére gondolok, aki két zsarnokság börtöneit is megjárta és ma Amerikában él, szellemi és fizikai képességeinek teljes birtokában. Szégyellje magát az az állítólag demokráciává átvedlett rendszer, mely azt nem érzi magára nézve kötelezőnek, hogy az elképzelhető maximális tiszteletet és elégtételt adja annak az embernek, akinek jellemszilárdságát csak az ugyancsak három diktatúrával szembement Mindszenty Józseféhez tudnám hasonlítani. A mai vezetők kilencven százaléka -- beleértve a legmagasabb polcokon lévőket is -- arra sem méltó, hogy a lába nyomába lépjen. Lélektanilag megint-
