Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-02-01 / 2. szám
1992. február / Amerikai Magyar Értesítő 3 csak érthető hát, ha távoltartják magukat tőle, hiszen társaságában csak saját jelentéktelenségük juthatna eszükbe...) Igen, újra leírom: aki a kommunizmus éveiben "vitte valamire" és kiemelkedett a szürke tömegből, annak el kellett adnia magát, el kellett adnia lelkét az ördögnek. A nemrég elhunyt Csengey Dénesben volt bátorság leírni, hogy a rendszer "cinkosává tudta tenni a magyar értelmiség legnagyobb részét s ezzel belülről bomlasztotta szét a magyar gondolkodást". Ez az értelmiség — írja Csengey — "a kivert fogai közül megmaradóitokkal nyúlt utána a mézesmadzagnak", amivel azt a borzalmat érzékelteti, hogy az értelmiség gyáva, gerinctelen, megalkuvó része a volt verőlegények, hóhérok, osztályának, a középosztály gyilkosainak kezéből is képes volt elfogadni a mézesmadzagot, csakhogy karriert csinálhasson az alja-emberek vezette kommunista társadalomban, hogy az Aczél Györgyök által odavetett koncból, a diktatúra kőnyöradományából ő is részesülhessen, hogy katedrához, igazgatói stallumhoz, ilyen-olyan íróasztalhoz jusson. Aminek a hallgatás, a kritika jogának feladása volt az ára. Émelyeg a gyomrom, amikor ezekről írok és visszaemlékszem azokra az élményekre, amelyeket e téren volt alkalmam gyűjteni a hatvanas évek folyamán. Melyeknek végén azt mondta nekem a belügyi nyomozó - az élményt részletesen megírtam volt a NEMZETŐR 1970. márciusi számában (s főleg ezért küldték utánam az újabb öt évet, a már abszolvált 7 után...) hogy "kiengedjük, de azt meg kell hálálnia; ha pedig átejt bennünket és nem jön vissza, úgy még jobb: nekünk is, magának is... Nem fog hiányozni itthon..." Tényleg nem hiányoztam nekik, de ők se nekem. Éltem az "engedéllyel", mivelhogy amilyen sors nekem otthon kijutott, annál még az ötvenéves fejjel bizonytalanba urgás is elviselhetőbbnek tűnt. S hogy milyen volt - és milyen volt mindazok részére, akik nem adták be a derekukat - -, arra engedtessék meg nekem idézni Gosztonyi Péter történészt, aki aligha vádolható a deklasszált elemek iránti elfogultsággal, vagy szélsőságes nézetekkel. Azt írja Gosztonyi Péter a kádárizmusról szóló egyik legutóbbi tanulmányában az 56-os elítéltekről: (de ugyanúgy írhatta volna a 45 és 56 között börtönt megjárt "háborús bűnösökről" vagy összeesküvőkről, mert helyzetük - a becsületeseknek -- ugyanaz volt, mint az Ötvenhat utáni jellemeseknek. És elképzelhető, milyen sors jutott azoknak, akik már a Rékosi-időkben kimutatták kommunistaellenességüket, majd 56 után is rákerültek a proskribáltak listájára...) "És akiket szabadlábra helyeztek - amnesztiával vagy anélkül azok szabadlábon is a népköztársaság "páriái", harmadrendű, megtűrt állampolgárai maradtak. Szakmai képességeiktől függetlenül, évtizedekig csak alantas munkát végezhettek. Bányába, útépítésre "delegálta" őket a párt. Jogászok még harmadrendű vidéki TSz-jogtanácsosi állást sem foglalhattak el. Lefokozott néphadseregbeli törzstisztek (pl. Ambrus őrnagy Mosonmagyaróvárról) kocsikísérőként tengette életét évtizedeken keresztül, és megrokkanva került nyugdíjba. Gyermekeik nem járhattak egyetemre, lakáskiutalást csak kivételes helyzetben kaphattak. A népi demokrácia börtöneiből szabadultak külföldi útra nem jelentkezhettek. Még a nyolcvanas években is "kegy" volt Felvidékre, Szlovákiába utazni. Vagyis: "kuss" volt a nevük az országban." Nehéz ugye vitába szállni e sorokkal? Legfeljebb szégyenkezniök lehet azoknak, akik azokban az években jól éltek otthon, az élet napos oldalát élvezve építgették jövőjüket. Azokban a gerincpuhító, gerincsorvasztó, posványos-nyálkás kádári időkben, amelyekben a karrier felé vezető út megalkuvással, elvtelenséggel, osztályárulással volt kikövezve. Aztán persze "ellenálltak": leeresztett redőnyökkel elsötétített lakásuk mélyén perzsaszőnyegek, antik bútorok és márkás festmények között suttogóra fogott hangon mondogatták egymásnak: ejnye-bejnye, ha ez így megy tovább, ebből még nagy baj lehet!... Bizony!... Ilyen harcos ellenzéki magatartás után érkezett el aztán az az idő, amikor már nemcsak sejtették, nemcsak mindig kiválóan működő alkalmazkodási ösztöneik súgták meg nekik, hogy "ebből baj lesz", hanem már tudták is: az uralkodó osztályoktól titkos csatornákon kiszivárgó hírekből értesültek arról, hogy az IMF már 1980-ban megjósolta az összeomlást. Mivel pedig a "békés hatalomváltás" mindkét fél érdeke volt, megtalálták egymást, csak a nép felé kellett megadni a kellő formát. Ez volt a "vakulj magyar" korszaknak az a fejezete, amikor a szamizdatosokat úgy kergették a rendőrök, hogy jaj, el ne érjék őket és az ellenzékiek búvóhelyeinek, illegális(?) nyomdáinak címét a sajtóból tudhatta meg, akit érdekelt. A "polgári ellenzék" pedig - a hatalom jóváhagyásával és legfelső áldásával - egyre több szerephez jutott, hiszen ugye így lehet biztosítani a sima rendszerváltást, a zökkenőmentes garnitúracserét, amihez mindenkinek vitális érdekei fűződtek. Akkor alakultak ki a később oly hasznosnak bizonyult kapcsolatok, amelyek kísértetiesen emlékeztettek a múlt kéz kezet mos elkötelezettségeire: minden zsidónak megvolt a maga nyilasa és minden nyilasnak volt egy saját, külön zsidaja, aki "más, mint a többi zsidó..." Ennek jól bevált mintájára alakultak ki a hetvenes-nyolcvanas évek, a koszolidálódás, a "konszenzus" éveinek később oly gyümölcsözőnek bizonyult kapcsolatai és ezek révén funkcionál ma is a hazai államgépezet. Sohasem felejtem el, mit mondott egyik régi barátom - ma parlamenti képviselő ~, amikor két év előtti hazalátogatásomkor aggályoskodtam, hogy annyi "flekkes” emberrel lehet találkozni a közélet minden posztján. - "Tudomásul kell vennetek - oktatott ki barátom —, hogy az elmúlt évtizedek alatt többé-kevésbé mindenki besározódott itthon. Ha nagyon válogatósak lennénk, üresek lennének a parlamenti padsorok, nem lenne kormány, becsukhatnánk a követségeket és megbénulna a gazdaság. Antall Jóskának nincs más választása, mint a "rózsaszínű akváriumból" válogatni ki a munkatársait." Akkor hallottam először a "rózsaszínű akvárium" kifejezést és rövid magyarázat után megtudtam, hogy ezen azt a kört értik otthon, melyhez tartozók a Kádár-rendszer éveiben különleges kasztot alkotva nevelkedtek egy közegben, az "akváriumban", bizonyos hallgatólagos előjogokat élvezve, akiket egy idő után a rendszer - a "leben und leben lassen” mottó alapján - utódokként tartott a jövőre: ma én hagylak élni -- érvényesülni, némi karriert csinálni —, hogy T
