Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-11-01 / 11. szám
2 Amerikai Magyar Értesítő 1992. november AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ P. O. BOX 7416 BALTIMORE, MD 21227-0416 USA Telefon: (410)242-5333 Szerkeszti: Soós József. Főmunkatársak: Stirling György és Stolmár G. Ilona. Előfizetési díj 15 dollár. Nyugdíjból élőknek 13 dollár. Kanadába 16.50 doll. Tengerentúlra 17.50 doll. Légipostán 27.50 dollár A lapban megjelent írások nem fejezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét. Azokért minden esetben a szerzőik felelősek. Kéziratokat, fényképeket nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A javítás jogát fenntartjuk. a "rendszerrel szolidáris emigránsok" küldtek. így aztán szoros barátságok és életreszóló lekötelezettségek szövődtek a határokon átnyúlóan, kéz kezet most alapon. Ezek most kamatoznak a hajdani hídépítők számára: régi ismeretségeik helyzeti előnyt, jelentős lépéselőnyt biztosítanak számukra, mindazokkal szemben, akik nem ápoltak kapcsolatokat a barrikád túlsó oldalán állókkal. A mai otthoni vezetők és a követségek csak róluk tudnak, őket érzik közelebb magukhoz, még ha közismert is, hogy annakidején bejártak a kommunista követségekre. Bolond világ, kimarjult logika, de ez van és részben ezzel is magyarázható a nemzeti emigráció mellőzése a mai hazai "establishment" részéről. Melynek tagjai jórészt a "rózsaszínű akváriumban" tenyésztődtek ki, a kommunizmus utolsó éveiben már arra kiszemelten, hogy ők legyenek a váltó garnitúra.) No de jócskán eltértem a tárgytól, bár tulajdonképpen valamilyen szálon mindez összefügg a Magyarok Világszövetségével. Mint ahogy a fenti témához még kénytelen vagyok újabb kitérőként, helyesebben inkább kiegészítésképp hozzáfűzni, hogy ez az otthoni mentalitás számomra azért új és merőben érthetetlen, mert a hatvanas években - amikor még otthon éltem — én és baráti köröm egészen másképp nézte ezeket a jelenségeket. S az én ellenszenvem a Világszövetség, illetve az Anyanyelvi Konferencia iránt még azokból az időkből, pontosabban a dekád utolsó évéből, 1970-ből datálódik, amikor még otthonról figyeltem az első anyanyelvi konferencia (Debrecen) előkészületeit. Ebben a korszakban Kádárék már fontosnak tartották megváltoztatni Nyugat véleményét hazánkról és popagandakampányukba beletartozott az is, hogy az emigránsokat hazaédesgetésével bizonyítsák a rendszer liberalizálódását. Ennek érdekében aktivizálták a Magyarok Világszövetségét, amely az Anyanyelvi Konferencia trójai falovával jelent meg a színen és szétküldte meghívóit a debreceni eseményre. S akkor mi, akik otthon belső emigrációban éltünk, megdöbbenéssel láttuk, hogy akadnak, bizony bőven akadnak olyanok, akik elfogadják a meghívást és hazakészülnek. Kiábrándító és riasztó volt ez számunkra. S amikor ezt követően néhány hónap múlva sikerült szabad földre jutnom, úgy emlékeztem vissza ezekre a napokra egyik első szabadföldi írásomban, az Új Európa hasábjain, hogy a magyar társadalom nemzethű jobbik része dermedten figyel Debrecen felé, mert abból, hogy az emigráció egyes tagjai hazaszivárognak, arra következtet: fel kell adni minden reményt arra, hogy a rendszer még a mi életünkben megváltozhat. Mert ha már a nyugati emigráció is a kompomisszum útjára lépett, az nyilván azt jelenti, sorsunk elvégeztetett. Talán a maiak számára különös, de mi akkor húszegynéhány évvel ezelőtt otthon is így láttuk a hazalátogatás-elzárkózás dilemmáját és annak örültünk volna, ha az emigráció továbbra is az utóbbihoz tartja magát. Ám úgy tűnik, két évtized elég volt ahhoz, hogy az otthoni közgondolkodás 180 fokban megváltozzék és a rendszerbe egészen jól beleilleszkedett emberek konfrontáció helyett minden vonalon inkább a megalkuvással rokonszenvezzenek, lévén az - kényszerből - természetes életformájuk. Dehát az emigrációt senki és semmi sem kényszeríthette arra, hogy engedményeket tegyen. (Kovács Imre írta a hetvenes években, hogy mekkora felelősség terheli az emigránsokat, hiszen otthonról figyelik őket, mit tesznek és a hazaiakat nem szabad megfosztanunk a reményeiktől. Kovács Imre se ment haza a kommunizmusba és ha a mai időket még megérte volna, bizony nagyon csodálkozna, hogy otthon nem azoknak van becsületük, akik minden kísértés ellenére kitartottak és nem paroláztak az ellenséggel, hanem azoknak, akik hazajárásukkal, anyanyelvi konferencián való részvételükkel hitelesítették a kádári propagandát. És tegyük hozzá: ezzel közvetve még a kommunizmus létének meghosszabbításához is hozzájárultak, hiszen Kádár azért kapott, azért kaphatott nyugati kölcsönöket, mert sikerült elhitetnie a világgal, hogy Magyarországon teljesen konszolidálódott a helyzet...) Dehát 1970 óta nagyot fordult a világ, a Kádárrendszer addigi kiszolgálói fordítottak egyet a köpönyegen és a Benczúr utcában is más szelek kezdtek fújni. Bevallották azt is, amit eddig körömszakadtáig tagadtak, hogy bizony a Világszövetséget a ÁVH irányította s ezzel igazolták mindazt, amit a nemzeti emigráció évtizedeken át bizonygatott. Aztán két évig tartó és mindannyiunk által ismert vajúdás után kialakult valamiféle öszvérmegoldás s annak szüntelen hangsúlyozása mellett, hogy az "új" Világszövetség független a kormánytól, a régiekből és újakból összeverbuvált vezetőség (elnökség és védnökség) megkezdte az előkészületeket egy világkongresszus összehívására. Mentek szét a világ minden sarkába a fényképes prospektusok, színes brosúrák, gazdag programtervezetek és tarka tájékoztatók, csak éppen egy nem ment ki, ami ilyen esetben a legfontosabb: meghívó. Mert az nem meghívás, hogy "várjuk a világ magyarjait", várunk mindenkit, aki nyugaton él és mozog, no és meg tudja venni a repülőjegyét. Nem, ez ilyen esetben távolról sem elegendő. Tisztában vagyok azzal, hogy minden egyes nyugaton élő magyarnak nem nem küldhették személyre szóló meghívást, de a szabad világban működő magyar egyesületek, szervezetek, egyházak és újságok címeit nagyon jól ismerték a Benczúr utcában, hiszen ott számontartottak minden lelket, aki nyugaton aktív volt magyar ügyben. Hajaj, de számontartottak! Olyan kartotékrendszerük volt, ami párját ritkította, aminek alapjait a Belügyminisztériumban rakták le és az adatok is főleg onnét származtak. Én nem hiszem, hogy a rendszerváltozáskor ezt a precíz nyilvántartást bárki megsemmisítette volna, ami annál valószínűtlenebb, mert a Magyar Hírek 1987 karácso
