Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-11-01 / 11. szám
1992. november Amerikai Magyar Értesítő 3 nyi száma meglepő pontossággal közreadta az összes nyugati magyar egyesületek és sajtótermékek listáját, amit bárki olvashatott. E lista alapján nem lett volna boszorkányság megíratni 3-400 meghívót és megtisztelni velük az emigráció legismertebb, legaktívabb és legnépesebb taglétszámú szervezeteit, ami azzal az előnnyel is járt volna, hogy a hívó szó olyanokhoz is elért volna, akiknek véletlenül nem került kezükbe egy tájékoztató füzet se. Az általános vendégtoborzáson túl a címreszóló meghívók kiküldése elemi udvariasság lett volna a Világszövetség ideiglenes vezetőségétől és a rendezőktől, aminek elmulasztása számos egyesület és emig- rációs közéleti szereplő elmaradását okozta. No de volt így is elég vendég a III. Magyar Világkongresszuson. Sokan mentek haza a világkongresszus alkalmából, az azzal párhuzamosan rendezett egyéb eseményekre kíváncsiakkal együtt összesen körülbelül hétezren. Hogy egy emigráns laptársunkban megjelent helyszíni tudósítást idézzünk, találkozót tartottak a "nyugati magyar írók, tanárok, képzőművészek, könyvtárosok, orvosok, mérnökök, baptisták, rőfös kereskedők és gyártulajdonosok, villanyszerelők és Habsburg legitimisták, horthysta katonatisztek és egykori ludovikások..." Nehogy az a vád érjen, hogy nem tudok szabadulni a régi előítéletektől, igyekszem fanyalgás nélkül, pozitívan írni az augusztus 19. és 22. között Budapesten történt eseményekről. Ami nem könnyű. Fényes külsőségekben ugyan nem volt hiány - a kongresszusi terem impozáns dekorációja, a szünetekben a gazdag büfék mindenki tetszését megnyerték --, ám ezek aligha ellensúlyozták a rendezés baklövéseit s a Világszövetség közgyűlésén lefolyt személyeskedő viták hangulatrontó hatását. Nem kívánok részletekbe bocsátkozni és csak egy-két jellemző momentumot emelek ki a sok közül, amelyek sokaknak rossz szájízt okoztak. Ide tartozik először az az érthetetlen eljárás, hogy a Világszövetség tisztújító közgyűlését zárt üléssé nyilvánították és még a sajtó sem engedték be a terembe. Ez a pártállami beidegződések kategóriájába tartozó intézkedés olyanokat rekesztett ki a Világkongresszus legfontosabb eseményéről, akik messze földről utaztak Budapestre, hogy résztvegyenek a külföldi magyarok csúcsszervezetének újjáalakításán, csak azért, mert netán az egyesületük nem fizette be időben a borsos tagdíjat, vagy netán nem volt rendben a megbízólevelük. (Mint később kiderült, a szervezők nem mindenkinél ragaszkodtak az ilyen formaságokhoz: a feltételeknek meg nem felelő és Amerikából késve érkezett számos delegátus esetében eltekintettek a szabályoktól. és nemcsak, hogy ajtót nyitottak nekik, de elfogadták őket az amerikai magyarság képviselőiként. Aminek egyszerű oka volt - lásd cikkünk első bekezdéseit - : az illetők a régebb időkben nyájas arcot mutattak a pártállam felé. 5 ez ma elég otthon a szalonképességhez - még világszövetségi berkekben is...) A másik kirívó rendezési hiba - ami a fent említett "zárkörűség" következménye volt --, akkor történt, amikor a szigorú ajtónállók nem engedték be a közgyűlési terembe a nyugateurópai magyar emigráció 1970 óta működő csúcsszervének, az Európai Szabad Magyar Kongresszusnak a delegátusait. Mert nem rendelkeztek azzal az "aranyjelvényel", ami a zárt ülésen való megjelenésre feljogosított. (Ezt a jelvényt - idézzük a Nemzetőrből - az elnökségi tisztviselők (!) osztogatták a gyűlést megelőző napokban a Benczúr utacai székházban azoknak, akiket az elnökségi tisztségviselők előzőleg kiválasztottak és alkalmasnak találtak arra, hogy mint küldöttek képviselhessék a nyugati emigrációt.) Az eljárás annál furcsább, ha tudjuk: Csoóri Sándor elnök június végén személyesen is résztvett az ESZMK müncheni tanácskozásán és tudott a szervezetről s annak munkásságáról. De talán épp ez volt a baj: mert akor azt is tudnia kellett, hogy az ESZMK mindig elutasította a pártállammal való kollaborálást. Ami nem jó ajánlólevél ma otthon. A két fenti eset kapcsán viszont most már fel kell tennünk a címben is szereplő kérdést: kié tulajdonképpen a Világszövetség? Az otthoniaké, akik ilyen-olyan szempontok szerint kategorizálnak, szelektálnak, sőt rangsorolnak bennünket, vagy elsősorban a miénk, emigránsoké, ha úgy tetszik, nyugati magyaroké? Mert az már valóban felháborító, hogy azok szervezik számunkra a Világszövetséget - bevált kommunista módra felülről akiknek többsége úgy vészelte át a diktatúra évtizedeit, hogy mindig kiváltságos helyzetet élvezett s ők szabják meg nekünk, ki vehet részt közülünk az újjáalakítás munkájában. Tudjuk, hogy akik ma "fönt" vannak - akár a Világszövetségben, akár az államapparátusban —, azok közül senki se jött a Gulagból vagy a börtönből, de még a dzsugelben se bujkált a kommunizmus évtizedei alatt, viszont elvárnánk tőlük nagyobb szerénységet és tartózkodást, legalább akkor, ha a mi ügyeinkről van szó. (Csórikánkról is közismert Lenin-in- tézetes múltja és az, hogy milyen otthonosan mozgott Aczél elvtárs irodájában.) Senkinek sem hánytorgatjuk fel az előéletét, azt viszont jónak látnánk, ha nem szólnának bele a mi dolgunkba. És a Világszövetség ide tartozik. Aminek újjáteremtéséhez -- a 16 millió magyar összefogásának jegyében -- adhatnak segítséget, de irányítást, diktálást nem fogadhatunk el. Alapjaiban elhibázott koncepció az is, hogy a Világszövetség vezetőségében arányos képviseletet kapott mindhárom "csoport": a nyugati magyarság, a Kárpátmedencében élő kisebbségi magyarok és a hazaiak. Az arányosság semmiképp sem tükrözi azt a tényt, hogy a Világszövetség elsősorban a határokon túli magyaroké. De azon is lehetne hosszasan vitatkozni, hogy helyes-e egyetlen szervezetbe tömöríteni a szabad világ politikai emigránsait a kényszerből idegen földön élő trianoni magyarság képviselőivel? Annyira más a két csoport gondolkodás- módja, annyira mások a problémáik, hogy őket egy tömeggé gyúrni meddő igyekezet. És csak megnehezíti egyiknek és másiknak is a saját problémáival való eredményes foglalkozást, vagy a helyzetükből eredő feladataik teljesítését. (Csak egyetlen példa: az első csoport beszélhet Trianonról — sőt ez egyik legfontosabb kötelessége —, a másiknak pedig hallgatnia kell róla, sőt nem is kíván e témához nyúlni.) Természetesen azt helyeselni lehet, hogy egymás jobb megismerése és a közelebbkerülés érdekében egy fedél alá tartozzék a nyugati magyar és a kisebbségi magyar is, de a Világszövetséget szervezetileg két ágra kellene bontani. Az egyikbe az előbbiek, a másikba az utóbbiak
