Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-10-01 / 10. szám
1992. október Amerikai Magyar Értesítő 21 Nem és nem! A legnagyobb csalódás Antall József és kormányának elmúlt kétéves tevékenysége volt. De vajon az ilyen szemenszedett történelemhamisítással lehet-e vitatkozni? Hiszen aki ilyeneket le mer írni, azt a tények tökéletesen hidegen hagyják. Aztán az illusztris szerző néhány sorral alább így fűzi tovább a rágalomáriát: „Az Antall-kormány nem nézett szembe megalakulásakor az ország súlyos helyzetével, megalapozatlan illúziókat táplált és keltett a közvéleményben a masszív nyugati segítségről, a gyors gazdasági javulás lehetőségeiről." Az idézett mondat minden állítása hazugság. Egyre azonban jó: a kormány hitelét rontani, bebizonyítani, hogy a kormány egészében is, miniszterei pedig külön-külön is alkalmatlanok, tehetségtelenek, dilettánsak. Ebben az új keletű demokráciában szabadon lehet rágalmazni a koalíciót és a kormányt. Nem elég, hogy a saját tevékenységük az imázs-kialakításra amúgy is elégtelen, erre még állandóan és szünet nélkül rátesznek egy lapáttal az ún. „ellenzékiek". Most, félidőben érdemes eltöprengeni azon, hogy miért is olyan amilyen a koalíció és a kormány imázsa? Mi ebben a saját hibájuk, s mi „köszönhető" egyértelműen az öv alatt támadóknak? Tisztelettel ajánlom ezt az illetékesek figyelmébe, mert a helyzet az, hogy a sajtó tárgyilagossá, elfogulatlanná tétele szemlátomást nem megy. Az ún. „ellenzék" saját állítása szerint kétszázszoros túlerőben van a sajtóban a koalícióval szemben. S mivel ismerjük és osztjuk Flaubert véleményét, amely szerint „a sajtó az elbutítás iskolája, mert fölment a gondolkodástól", nem szabad túlzottan csodálkoznunk a rossz kormány-imázson... Az elmúlt hónapok persze produkáltak nívós, kiváló publicisztikákat is! Ilyen volt Debreczeni József feledhetetlen írása a „Népszabadság" 1992. május 26-i számában, „A király meztelen". De még ennél is kiválóbb Bencsik András egész kolumnás cikke a „Pesti Hírlap" 1992. május 21-i számában, „Az elnök úr árulása". Nem állhatom meg, hogy legalább egy rövid részletét ne idézzem: „Az én szememben az MDF most egy igavonó barom. Beledől a hámba, az izmai remegnek, a fejét mélyen leszegi, és erejét a végsőkig megfeszítve erőlködik, hogy a roskadásig pakolt Magyar Szekeret kivontassa a mocsárból. Körülötte önjelölt kocsisok hada pattogtatja az ostorát és ordít:- Húzz, te mucsai barom! A barom izzad, a bőrét legyek raja lepi el, közelről már egyáltalán nem olyan festői, mint messziről.- A fenébe is - mondja gúnyosan a Fidesz-szú- nyog, az SZDSZ-róka, az MSZP-hiéna -, szakadjon meg már végre ez az állat, ha nem tudja kihúzni!" Bizony, bizony! Mit is érdekli a vérszopó Fi- desz-szúnyogot, hogy apucikáik mocsárba tolták a roskadásig pakolt Magyar Szekeret! Ők fullánkos nyelvüket az MDF-be mártják, ebbe a mucsai baromba, amely beleszakad - mint fentebb láttuk azért eredmények közepette - a szekér kihúzásába. A funkci-gyerekek gittegylete szórja a mocskot a koalícióra meg a kormányra szakadatlanul. Az SZDSZ-rókát meg már attól is kirázza a hideg, ha azt hallja, hogy a szekér, amelyet ki kell húzni: „magyar". Az SZDSZ szerint „magyar" - az mi? S aki látott már eleven, élő SZDSZ-rókát, az tudja, hiszen rá van írva a szakállára, hogy undorodik a fizikai munkától. Ránézve szégyen lenne kihúzni a szekeret, s közben megizzadni. Visszataszító és rút munka ez, csinálja csak az MDF, ez a mucsai barom, az SZDSZ vetni soha nem szokott, csak aratni... Az MSZP-hiéna sárga fogait ott csattogtatja az MDF igavonójának bokájánál, hogy dögevő fogsorát amint lehet belemélyessze és a húsát cibálja... Régi kedvencünk Ágh Attila, a demokrácia új keletű kopjás, pajzsos lovagja, aki évtizedeken keresztül az egyik legmerevebb marxista ideológus volt e kis hazában, ugyancsak elkészítette a maga félidei mérlegét, s olvasóit a „Magyar Hírlap" 1992. április 2-i számában megjelent „Félidőben a magyar politikai bajnokság" című írásával tette boldoggá. íme ebből is egy gyémántfényességű mondat: „Az új kurzus története a tirumfáló maszlagok ellenére a csúfos kudarcok története, amelyet áltevékenységekkel és a nacionalizmus szításával igyekeznek kompenzálni." S persze ki más lenne a fő populistázó - most félidőben is -, ha nem a magyar demokrácia e vadonatúj, Ágh Attila nevű bolsevista gyöngyszeme. Ilyeneket sercint ki a tolla alól: „A vereségek és kritikák miatti paranoid mentalitás eluralkodásával előtérbe kerültek és felerősödött a hangjuk a populistáknak, s a kisebbségen belül is a kisebbség hatalomátvételével az MDF népszerűségi mutatója tartósan hanyatlani kezdett: »a leváltott nép« egyre kedvetlenebb lett, bár egyre agresszívebben szólongatták." Rákosi eme jeles tanítványa szalámizna a drága! Előbb a populisták, aztán a nemzeti liberálisok stb. stb. Szívesen szeletelne le mindenkit a koalícióról Ágh Attila. Gondolom hálából, amiért a jelenlegi kormány tanszékvezetői állással kínálta meg az ideológusból lett politológust! A kormány pedig, most félidőben is, helyesen teszi, ha elgondolkodik azon is, hogy kik a barátai? Hogy kikre támaszkodhat? Mert lehet, hogy a frö- csögők fröcsköléseiből egyként kijut a kormánynak is, a koalíciónak is, meg egyes üldözött lapoknak is! Lehet, hogy a szalámizók óhajaival ellentétben éppen az összefogásra kellene törekedni? Lehet, hogy a nyugaton élő kiváló magyar embereket is haza kellene hívni, a változások támogatására? Azokat, aki a bolsevista fertő elől menekültek nyugatra, s akikre igen nagy szükségünk lenne... Félidő van, s mi kormánypártiak, szüntelen azon töprengünk, hogy miként segíthetnénk. Vajon lesz-e, aki megfogja a kinyújtott baráti jobb kezet? HUNNIA Dr. Polgárát/ Géza
