Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-09-01 / 9. szám
Amerikai Magyar Értesítő 1992. szeptember A MUOSZ-elnöktől kapott tájákoztató mellett kísérőlevél is volt, aminek álljon itt a lényege: "Tisztelt Kolléga! Nagyon örülök válaszlevelének. Remélem, kapcsolatban maradunk. A legtöbb nemzeti sorskérdésben minden tisztességes magyarnak szót kell értenie egymással - egyebekben, üsse kő, veszekedjünk..." Mivel pedig ezzel nem lehet egyet nem érteni, hadd következzék most a MUOSZ álláspontja, a tájékoztató főbb pontjainak ismertetése, ami azzal kezdődik, hogy Bodor Pál elmondja: hogyan esett találkozása a SZMUSZ-nyilatkozat- tal és miért nem lelte abban örömét?... "Ma kaptam meg a március 14-i lapszámot (kanadai Magyar Élet) s abban a Szabad Magyar Újságírók Szövetségének nyilatkozatát, az elnöki aláírással. Nagyon nehéz szívvel, szomorú lélekkel jelentkezem, mint a másik elnök, a MUOSZ elnöke. A kanadai Magyar Élet hasábjain néhány éve együtt jelentkezünk, mintegy egymás mellett: mindig élvezettel olvastam írásait. Most elkeseredtem. Talán mégsem szabadna ellenőrzés nélkül megismételni az egyik fél - ezesetben a Sajtószabadság Klub, majd a MŰK - - állításait. Én most nem vitatkozom, nem bizonygatok — ehhez fáradt és rosszkedvű vagyok. Csak fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy a MŰK vezetői és főleg legbuzgóbb hangadói közül ugyanúgy a korábbi korszak nyilvánosságának szereplői és főszereplői, volt párttitkárai és főszerkesztői tűnnek ki, ahogy a MUOSZ-ban is számos ismert alakja van jelen a magyar újságírásnak: tegnapi és mai, kormánypárti és ellenzéki." így szólnak Bodor Pál levelének bevezető sorai s engedtessék meg nekem, hogy a terjedelem miatt a továbbiakban csak kivonatosan idézzem a legfontosabb részeket. A következő bekezdésben felsorolja azokat a prominens újságírókat, akik a múltban politikailag erősen expontálták magukat és ma vezető szerepet játszanak a magyar sajtó megújulását (és megtisztítását?) hirdető MUK-ban. Az ismertebb nevek közül említést érdemel Sugár András, aki a Magyar Televíziónál a politikai protokollfeladatok fő ellátója volt, Győri Béla a rádió Krónika című adásainak főszerkesztője (ma a jobbról ellenzéki Ring főmunkatása), Földesi József, ugyanennek a lapnak a főszerkesztője, aki a Pállasz Lapkiadó párttitkára volt, Pálfy G.István, a kádári években kétszeres főszerkesztő és egyideig párttitkár is, Moldoványi Ákos és Chrudinák Alajos tévés személyiségek, akiknek szereplését az egész ország ismerte. "És még folytathatnám a sort végtelenségig" — írja Bodor Pál, majd hozzáteszi, hogy éppen ezért az utóbbi időben már a MŰK se nagyon feszegeti ezt a kérdést, inkább arra koncentrál, hogy nem a kompromittált múlt számít, hanem a rendszerváltozáshoz való viszony. Ami logikus is -- írja Bodor Pál —, csak az a baj, hogy "rendszerváltozást mondanak, de kormányt értenek. Magyarán: csak az a jó hazafi, csak az a jó magyar, aki kormánypárti. Ellenzékből nem lehet a rendszerváltozást támogatni: aki ellenzéki, az hazaáruló." Hadd álljunk meg itt egy polgári szóra: e sorok írója szívből útálja a pecsovicsokat és misem áll távolabb tőle, mint az a mameluk-magatartás, melynek az lehetne a mottója: szeretném én látni azt a kormányt, amit én hétrét görnyedve nem szolgálok ki, ám nem rokonszenvezik a csak-azért-is ellenzékiség örökösen negatív "hozzáállásával" sem. Nem az ő bűne hát, ha eddig úgy telt el az élete, hogy sohasem élvezhette a kormánypártiság melengető, langyos örömét és öt évtizeden át az ellenzékiség tövises útját kellett járnia: a Horthy-korszakban a negyvenes évek elején jelentkező reformnemzedék legifjabb korosztályához tartozván balról, kisgazdapárti oldalról kifogásolt bizonyos jelenségeket, a "felszabadúlás" után ugyanebből, de akkor már jobboldalinak számító pártból kritizált, amíg Rákosiék be nem csukták, no és lehetett-e más az azóta eltelt évtizedek alatt - kivéve az ötvenhatos október csodálatos tizenegy napját --, mint makacs, megátalkodott ellenzéki, a kádári diktatúra ellensége? 1989 őszén, a köztársaság kikiáltásakor, de méginkább félévre rá, a szabad választások lezajlása után jó volt hinni abban, hogy most végre elérkezett az aranykor, melyben lehet majd kormánypártinak lenni, ám másként alakult... Aki a demokrácia kiteljesítését - tehát a jövőformálási --, illetve a múlt lezárását — tehát a magyar nép önbecsülésének helyreállítását — várta az új szabadon választott kormánytól, az csalódott. A demokrácia hamisan suta,félszárnyú, mert paktumok, elvtelen megkötések gátolják igazi kibontakozását, de ugyanezek miatt nem alakulhat ki a magyar társadalom jó közérzete sem. Bodor Pálnak abban igaza van, hogy bizonyos körök állandóan összekeverik a kormányt az országgal. "A MŰK a kormány- és országellenes sajtó rombolásának ellensúlyozására alakult" olvastam valahol a minap egy kormánypárti lapban és az a kötőjel engem nagyon zavar. Mert miért ne lehetne valaki kormányellenes anélkül, hogy országellenes lenne? (De az elmúlt évtizedekben az ellenkezőjére is találtunk példát bőven: sokan szolgálták a kormányt olyanok, akik közben ellenségei voltak az országnak...) De hadd folytassam tovább a MLKDSZ és a MLíK viszonyát megvilágító levél ismertését: "Míg a MUOSZ - írja Bodor Pál — amely 1989-ben végezte el a maga belső rendszerváltoztatását s azóta következetesen halad a pártpolitikailag el nem kötelezett, szakmai-etikai érték- és érdekvédelmi szövetség irányába, és soraiban vannak kormánypártiak, ellenzékiek és függetlenek, tehát politikai értelemben egy teljesen heterogén szervezet, addig a MŰK egy politikailag homogén szövetség, az egyértelműen kormánypárti, jobboldali kollégák szerveződése. Egy politikailag elkötelezett, homogén újságírószervezet nem alternatívája a politikailag el nem kötelezett érdekvédelmi szövetségnek." Ha visszagondolok arra, hogy az Országos Magyar Sajtókamara — aminek az 1945-ben alakult MUOSZ lett a jogutóda, örökölvén annak a szélsőjobb felől végzetesen nem kompromittálódott tagjait is - ugyanígy gyűjtőhely volt, mert a szigorúan érdekvédelmi célokat szolgáló szervezetben még a negyvenes évek elején is békésen megfértek egymással a szociáldemokrata újságírók és a jobboldali lapok munkatársai, igazat kell adnom Bodor Pálnak. Már ami a "normális" időket illeti. Mert ahogy 1944. március 19, illetve a nyilas hatalomátvétel után a Sajtókamara is napi politika alantas eszközévé vált és kizárta, megbélyegezte a szélsőségnek behódolni nem
