Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-09-01 / 9. szám
Amerikai Magyar Értesítő 1992. szeptember 4 akaró újságíró kollégákat, ugyanúgy MUOSZ is szervilis módon kiszolgálta Rákosiékat és az 1948-tól 1956-ig terjedő években kímélet nélkül kiadta, kivetette soraiból azokat a tagokat, akiket a kommunista diktatúra a proscribáltak listájára tett, eltiltott a szakma gyakorlásától vagy éppen börtönbe zárt. Ezekben az években gyalázatosán vizsgázott a MUOSZ, mint "érdekvédelmi szervezet",mert az első kakasszóra azonnal megtagadta, szinte a pribékek prédájául lökte a bajbakerült kollégákat. Igaz: így tett minden társadalmi szervezet és szakmai csoportosulás is, hiszen mindegyiket "gleichschaltolták" a bolsevisták és számukra megbízható párttagokat ültettek valamennyi vezetőségbe. Miért pont a MUOSZ-nak hánynánk szemére Rákosiék gátlástalan kiszolgálását s a mai vezetőséget - személyszerint pld. Bodor Pált - aligha lehet felelőssé tenni az Aczél György-korszakban basáskodó vezetőség gazemberségeiért. Eggyel viszont bizonyítékát adhatta volna az 1989-ben (állítólag) végrehajtott "belső rendszerváltozás" során alakult új vezetőség, hogy más szellemet képvisel, mint elődei: ha világos és egyértelmű nyilatkozatban ítéli el a múltat és az addigi hangadók szakmai szolidaritással ellenkező magatartását. Ha ezt megtette volna, Bodor Pál teljes joggal hivatkozhatna arra, hogy a MUOSZ egy "pártpolitikailag el nem kötelezett érdekvédelmi szövetség". Ám legjobb tudomásom szerint ilyen nyilatkozat soha nem hangzott el és nem jelent meg a sajtóban, aminthogy azoknak az elmúlt négy és fél évtized alatt kiközösített, kizárt tagoknak a visz- szavétele és rehabilitációja sem történt meg maradéktalanul, akik erre jogosultak lennének. Erre Bodor Pál - ha levelében nem is, de egy ahhoz csatolt cikkében- kitér ugyan, de amire hivatkozik (mintegy 25-30 a múltban meghurcolt tag jogainak visszaállítása) az édeskevés. Mint a szabadföldi újságírószövetség ügyeiben jártas, tucatjával sorolhatnék újságírókat - köztük magamat is, aki már 1942-ben sajtókamarai tag voltam és 1945 után automatikusan kerültem a MUOSZ tagjai közé ~, akiket a Rákosi-féle "tisztogatások" alatt fosztottak meg tagságuktól és a MUOSZ a mai napig se foglakozott a rehabilitációjukkal. Ez újabb kitérő után ismét vissza Bodor Pál levelére, amelynek most befejező részét fogom idézni, lévén ez gondolatainak summázása: elmondja itt, miért elégedetlen a MUK-kal, illetve miért tartja azt fölöslegesnek. "A MŰK csak az átkos magyar belviszályt növeli - olvassuk a levél zárósorait. - A MUOSZ gondosan kerül minden megbélyegzést a vitában, ellentétben a MUK-kal. A támadások óta nő a MUOSZ taglétszáma, mert a szakma nem szereti sem a radikális köpönyegforgatókat, sem a lihegő hízelgőket. A MUOSZ-ban mindig két vonulat volt jelen és számunkra világos, melyik győzött. A győztes, igaz, nem állított fel igazolóbizottságot, nem kezdte el kizárni a Rényi Pétereket, de a Magyar Tudományos Akadémia sem tette ezt, az írószövetség sem, de még a bírói testületből, a tisztikarból vagy a Nemzeti Színházból sem rúgtak ki senkit politikai okokból. Ha majd lesz törvény és némelyeket elítélnek az újságírók közül is, azokat kizárjuk. Egyébként is: a MUOSZ nem párt." Hogy miért nem "rúgták ki" a múltban politikailag legexponáltabb párttagokat az ország legfontosabb testületéiből, arra persze nem tudok magyarázatot adni, amikor ezek az urak (elvtársak) annakidején kéjjel fosztották meg egzisztenciájuktól mindazokat, akik nem voltak hajlandók megalkudni. A "hőkölő harcok népe" még keserűen ráfizethet erre a puhaságra és a rendszer még megszenvedheti, hogy színleg megtért esküdt ellenségeit pozíciókban hagyta, ahol árthatnak és gátolhatják a kibontakozást. Nem lennék híve egy 1945-ös mintájú, minden falusi bakterre kiterjedő igazolóbizottsági procedúrának, de a felelős kulcspozíciókban végre kellett volna hajtani a szűrést. Ahogy megtette a kommunizmus idején minden testület és szervezet, lelkesen, önként, néha a normát is túlteljesítve. Megtette a MUOSZ is, anélkül, hogy valaha is kiállt volna egyetlen meghurcolt, igazságtalanul megvádolt tagjáért is. Ezért ne csodálkozzék a mostani vezetőség, hogy a "nemfeledők" szkeptikusan figyelik jelenlegi működését, humánus, megbocsátó elveit és bizonyos reményeket fűztek a MŰK megalakulásához. Mindezek összefoglalásául: sokat tudunk a MUK- ról, még többet a MUOSZ-ról, hadd iktassak ide most a SZMUSZ-ról is néhány sort, amelyek az otthoni sajtóban láttak napvilágot: "A MŰK és a MUOSZ nagy vitájában Budapesten valahogy horogra akadtam. Kollégámnak egyáltalán nem az volt az érdekes, amit ott elmondtam, hanem hogy egyáltalán létezik egy harmadik fajta újságíró szervezet is - a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége. Nosza kérdéseket tett fel: hol van a központja, kik a tagjai, hányán vagyunk, milyen céljaink vannak és egyáltalán mi szüksége van a magyarságnak egy új szervezetre a sajtószabadság kellős közepében?... ízlelgette, tagolta az elnevezést, ingatta a fejét, láthatólag nem értette az egészet, különleges csemegének szánta, másnap megjelenő lapjuk címoldala lebegett lelki szemei előtt, miközben félhangosan mormolta maga elé: "Szabad Magyar..." A dolog úgy folytatódott, hogy a kolléga jegyzetelt, én nyilatkoztam - mást nem kellett tennem, mint lényegében elismételni elnökünk, Stirling György Arling- tonban kelt sorait a MUOSZ vezetőinek - szóval igen egyszerűnek ígérkezett az egész. Később, mint megtudtam, a rovatvezető sem emelt kifogást, a terjedelem se haladta meg az átlagot, de jött X. Y. helyettes főszerkesztő úr és két rövid mondattal kivégezte a riportot: "Igen, én hallottam erről a szövetségről, a kinti magyarok csinálják, de voltaképpen nem tiszta, hogy melyik oldalon állnak. Jobb lesz, ha nem hozzuk le az írást..." A fenti két bekezdést a KAPU című hazai folyóirat májusi számából vettük át, ahol azok Kiss Tamás, Németországból nemrég hazatelepült kollégánk cikkének bevezető részeként láttak napvilágot. S azért tartottuk érdemesnek azokat idézni, mert ékesen példázzák, mennyire élnek még otthon a hamis előítéletek az emigrációval szemben és mennyire fél egy hazai szerkesztő, hogy véletlenül egy gyanús világnézetű nyugati emigráns szervezetnek, netán fasisztáknak vagy neonáciknak csinál reklámot lapjában. Kiss Tamás cikkének zárősorai csattanós választ ad az aggályoskodóknak: "Szabad Magyar Újságírók
