Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-01-01 / 1. szám
kiképzéséhez, felneveléséhez idő kell. Megint az ördögi kör: akinek gyakorlata van, az csak a kommunista diplomáciai szolgálatban szerezhette azt, tehát megbízhatatlan, aki pedig politikailag elfogadható, annak se gyakorlata, se tapasztalata. Pillanatig sem vitás, hogy a külügyi szolgálatnál, a demokratikus Magyarország képviseletének politikai érzékenysége miatt ez utóbbi szempont kell elsőbbséget élvezzen. És ebben az átmeneti időben itt segíthetett volna a világ minden szögletében otthonosan mozgó emigráció, ha az otthoni külügyi vezetés átlátta volna az ebben rejlő lehetőségeket és igénybe vette volna a rejtett tartalékokat. De Jeszenszky Géza, a maga sajátos ítélőképességével úgy vélte, hogy az emigráció már kivénült s különben se rendelkezik prominens személyekkel... Különös ember ez a külügyminiszter! Egyrészről úgy nyilvánít ex cathedra véleményt az emigrációról, mint aki ismerős annak köreiben, másrészről meg olyan tájékozatlanságot árul el, mintha nem is élt volna éveket nyugaton, mint vendégprofesszor. Igaz, Jeszenszky Géza azokban az években mindent megtett annak érdekében, hogy elhatárolja magát az emigránsoktól Több esetet is sorolhatnék, de csak egyet ragadok ki: 1985-ben egy szabadságharcos októberi ünnepi megemlékezés szónokát néhány nap múlva egy magyar összejövetelen "zavartkeltőnek és veszélyesnek" minősítette. (A szónok a Szabadságharcos Világszövetség elnöke volt, egy rendkívül higgadt, megfontolt valaki. Csak éppen nem szereti a kommunistákat...) Az igazsághoz tartozik, hogy azért érintkezett magyarokkal, csak éppen olyan körökkel, akiknek barátsága nem diszkreditálta őt a Kádár-kormányzat szemében: megtalálta az azonos gondolkodásúak társaságát az ITT- OTT-osok és a Magyar Baráti Közösség köreihez tartozók személyében. Mert tudjuk, hogy ezekkel már akkor barátkozott, az ezekhez fűződő mostani kapcsolata nem új keletű: visszanyúlik a régebbi időkre s most csak fel kellett újítani a barátságot. Nem véletlen, hogy most olyan lelkesen dicséri és ajánlgatja fűnek-fának a Nyugati Magyarság című lapot, ami ezeknek a köröknek a szócsöve volt és mióta a demokratikus magyar kormány külügyminisztériuma felkarolta, rejtélyes módon, nyugati előfizetők nélkül is újjáéledt, nagyobb terjedelemben, jobb papíron. Erősen gyanítom, hogy "guruló forintokból" tudják fenntartani a lapot a szerkesztők, akik azért élvezik bizonyos körök jóindulatú támogatását, mert alighanem lapjukkal akarják helyettesíteni egyesek a Nemzetőrt, a Vasárnapot és a többi, számukra kényelmetlen nyugati magyar lapot, "az" emigráns sajtóvá előléptetve a hajdan rosszhírű, obskúrus lapocskát. Ugyanúgy partnerré szervezve, mint ahogy folyik másfél év óta az egyetlen tárgyalópartnerré "kinevezett" Koalíció (teljes nevén Amerikai Magyar Koalíció, azaz MÁK) életrehívása. Nem új módszer ez a politikában. Minden olyan rendszer igyekszik magának szövetségeseket kreálni, amelyik bizonytalanul áll a lábán és túl sok ellensége van. Tiszteletbecsület Antall Józsefnek, aki emberfeletti feladatot vállalt, amikor a kommunistáktól átvett csődtömegből próbál valamit kihozni és meg is lehet azt érteni, hogy a jobbról és balról egyaránt érkező támadások kereszttüzében megpróbál megbízható tárgyalópartnereket, afféle őfelsége ellenzéke szerepre vállalkozó csoportot találni. Ezért olyanokhoz 1992. január 3 folyamodik, akik eddig a kisujjukat se mozdították a magyar ügyért (a bukott rezsim ellen) vagy kicsit - no nem túlzottan - besározták magukat a múltban, hazajárással, kommunista követség látogatásával, Magyarok Világszövetségével. Régi politikai tapasztalat, hogy mindig ezek a legkészségcsebb partnerek és miután Antall József már a kezdet kezdetén kijelentette — bizalmas körben —, hogy hőbörgő emigránsokkal nem tudnak otthon mit kezdeni, mert elszállt felettük az idő, jobboldaliak, nyilasok, fasiszták, tehát lehetetlen velük tárgyalni, kellett kreálni egy kicsit hajlékonyabb, kicsit liberálisabb csoportot, amivel már le lehet ülni egy asztalhoz. És ahol nem kell tartani akadékoskodástól, ellenkezéstől, elveken lovagolástól. S ugyanez áll a sajtóra is. Ezért térjünk vissza még egy percre a Nyugati Magyarsághoz, a vesszőparipámhoz. Hogy a hajdan lelkesen kollaboráns lapocska mára "kinőtte magát" és a nemzeti emigrációra utaló új fejléccel ámítja gyanútlan új olvasóit, az nem lehet véletlen és aki csinált már életében újságot, annak könnyű kiszámítania, hogy az ilyen "fejlődéshez" pénz kell, sok pénz. Honnan jönnek, azt valóban nagyon nehéz bizonyítani, erre csak következtetni lehet. De ahhoz mindenkinek joga van. És felteheti azt a kérdést is, hogy amikor a befutott, népszerű emigráns újságok anyagi gondokkal küszködnek, hogyan képes a Ny.M. kiváló papíron százezer fölötti példányszámban megjelenni és otthon 29 forintért árusítani egy számot. (Hogy Amerikában nincs talajuk, azt egyik nemrég nyilatkozó főmunkatársuk, bizonyos Bárány János is beismerte, amikor azt állította, hogy az amerikai magyar emigráció nyilasokból áll, akik a saját jobboldali sajtójukat támogatják.) (Megjelent az Amerikai Magyar Szóban.) Ehhez közbe kell iktatnom egy jó pár évvel régebbi élményemet: a negyvenes évek elején a Rajniss Ferenc szerkesztette Magyar Futárról egyik egyetemi kollégám azt állította a nyilvánosság előtt, hogy a lap "guruló márkából" tartja fenn magát, mire a tulajdonos-főszerkesztő rágalmazásért beperelte őt. A pert természetesen elvesztette, mert állítását, melyet csak feltételezésre alapított, nem tudta bizonyítani. De erkölcsi győztesként ő hagyta el a tárgyalótermet, mint ahogy az idő később őt igazolta. Én nem akarok rágalmazásért perbe keveredni a Nyugati Magyarság félelem és gáncsnélküli lovagjaival, csak logikusan gondolkozom. A "guruló forintban" egyébként semmi becsületsértőt nem találok: elvégre magyar lapról van szó és ez a magyar fizetőeszköz. És gurulhat az a forint akár Soros, vagy Sarlós-bukszából is, hiszen pénzelnek azok sokkal értelmetlenebb bizniszeket is, csak az a Magasságos Úristen tudja, miért, milyen hátsó gondolatokkal. No de abba is hagyom, mert megint gyanúsítok s még ezt is rágalmazásnak fogják föl valakik... Visszatekintve a külügyi szolgálat kérdésére, kénytelen vagyok itt idézni Jeszenszky Géza egy múlt nyáron megjelent cikkét ("Magyarország újjáépítése és a külföldi magyarság”, Új Magyarország), melyben ő maga írja, hogy a diplomáciai karban - főleg a külföldi követségek személyzeteiben - megfelelő szakemberek híján nem lehetett megvalósítani a kívánatos személycserét, mert "a diplomáciai pályára alkalmas új emberek száma nem volt túl nagy". Megint Amerikai Magyar Értesítő 1
