Amerikai Magyar Értesítő, 1991 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1991-03-01 / 3. szám

1991- március

t

Amerikai Magyar Ertesitő

9.oldal

FALUVÉGI ENDRE:

A magyar román ellentét a dákó-román elmélet tükrében

A másfél század óta románnak nevezett vlach nép eredetének a dáko-román elmélettel való igazolásával a minden hamisításra kész román áltörténészek hármas célt tűztek maguk elé:

a. - Bebizonyítani» hogy a román nép a kétségtelenül vitéz dák nép és a legjelentősebb ókori kultúrát megteremtő (vagy inkább összehordó) rómaiak keveredéséből alakult ki;

b. - Ez az új nép- és nyelvalakulás a dákok ősi földjén, tehát a mai Erdély területén történt, miután Traianus római császár Jézus Krisztus születése után (Kr.u.) 106-ben egész Dáciát elfoglalta;

c. - Ezen az alapon a románok Erdély őslakói s a magyarok "csak* egy évezredddel később "tolakodtak* be, mint vérszomjas ázsiai hordák s a műveltséget, még a földművelést is a "fennsőbbrendú" román őslakosságtól vették át; így a románok elsőszülöttségi jogon birtokolják Erdélyt. Ezért nevezik ők a magyart a megvetésüket kifejező "bangkin" vagy "bongor" szavakkal, amelyek hazátlan semmirekellőt jelentenek. Kérdés azonban, hogy a fennmaradt történelmi dokumentumok, stb. mennyiben igazolják ezt az elméletet.

Jó négy évszázaddal Kr.e. a görög Hérodotosz - a "történetírás atyja" - a Dunától északra és keletre lakó szkítákról tesz említést, mely egy turáni - valószínűleg sumer eredetű - lovasnép és később összefoglaló neve a dákoknak, hunoknak, avaroknak, bulgároknak és magyaroknak, stb. is (szittyák). A következő három évszázadban görög és római történészek megemlítik, hogy a Balkán hegységtől délre fekvő Alsó-Tráciából a trákok vonulnak északra a Duna partjaira, sőt Felső-Tráciába, mely egy gyönyörű ország, hegyekkel körülvéve, mint egy "természeti erődítmény" (a mai Erdély). Az alexandriai görög földrajztudós, Ptolemaiosz a Kr. utáni 130-140-es évek történéseit feljegyezve, Dacia lakóit Kau-Ko-ensioi-nak nevezi. Az "en- sioi" görög szó, lakosokat jelent, s a Kau-ko sumer szavak KÖ-KÖ—HEGY-HEGY, azaz HE- GYEK-et jelentett, tehát a későbbi Dáciát. Am- mianus Marcellinus a Kr. utáni 4. században élő neves római történetíró Erdély nevét szintén KAU-KO-nak írja, amikor kortársának, Valens római császárnak a gotokkal való harcait írja le.

A szükséges ténymegállapításhoz elengedhetetlen, hogy a dákok történelmét kissé részletesen tárgyaljuk. A történelmi források nem világosak a Burebista előtti eseményeket illetően; ez a fejedelem Kr.e. 40-es években a független dák törzsekből megalakította a dák királyságot, majd a gotokat és trákokat is leigázta. Később elfoglalta a Fekete-tenger partján fekvő görög városokat s uralma Macedónia és a dalmát tengerpartig terjedt, Pannóniát is veszélyeztetve. Julius Caesar terveiben már szerepelt az abban az időben 200.000 harcossal rendelkező Burebista megtámadása, de majdnem egyidőben mindkettőjüket összeesküvők meggyilkolták. Burebista birodalma öt királyságra bomlott; a központi erdélyi királyság foglalta magába a dák törzseket. Egy évszázados kutya-macska barátság után Domitianus uralkodása alatt Kr. u. 85-86 telén a dákok átkeltek a befagyott Dunán, végigpusztították a rómaiak határvonalát. Viszonzásul a rómaiak betörtek Dáciába, de az akkor - Kr. i. 87-ben - trónra lépő Decebal dák király olyan súlyosan megverte őket, hogy egy légiót megszűntnek kellett nyilvánítani.

Végül Kr. u. 88-ban Decebal vereséget szenvedett, de a békekötésben magas évi járadékot kapott és római szakembereket, valószínűleg azért, hogy a még Tiberius császár által építtetett Duna-szoros használata biztosítva legyen. Decebál a szövetségi viszonyt külsőleg betartotta, ugyanakkor királyságát kiterjesztette, amely Ptolemaiosz térképábrázolásai alapján nyugaton a Tiszáig, északon a Kárpátokig, keleten a Dnyeszterig, s délen a Dunáig terjedt, tucatnyi népet foglalva magába. Ez a helyzet több szempontból is feszültséget teremtett a Római Birodalommal, így Traianus császár légiói Kr. u. 101. és 102-ben a Kárpátok szorosain áttörve betörtek Erdélybe és döntően megverték a dákokat, kikényszerítve a megerősített városok lerombolását, a hadifelszerelések és a Dáciába menekültek kiadását, a hódítások feladását. Decebál mindebbe nem nyugodott bele, hanem újjászervezte hadseregét, kapcsolatokat teremtett, egyes területeket újból birtokbavett; egy tárgyalásra meghívott római tisztet, Longinust túszként visszatartva, zsarolni próbált, mire Longinus öngyilkos lett.

így került sor a második, igen véres római hadjáratra, amely a dák királyság és hadsereg teljes megsemmisüléséhez vezetett; Decebál és teljes vezető rétege tömeges öngyilkosságot követett el s a katonaság nagy része harcolva elesett, a megmaradt férfiakat más provinciákba vitték légionáriusoknak. A régi történelmi feljegyzések és az újabb időkben feltárt régészeti leletek alapján bizonyos ténymegállapításokat végeztek egyes tudósok: régészek, tör-