Amerikai Magyar Értesítő, 1991 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1991-03-01 / 3. szám
6.oldal Amerikai Magyar Értesítő 1991. március STIRLING GYÖRGY: Egy újság színeváltozása Legutóbb azokról a köpönyegforgatókról Írtam, akik a diktatúra idején a pártállam különböző rendű és rangú képviselőihez, ilyen vagy olyan célok érdekében ügyködő szervezeteihez törleszkedtek, most pedig, a rendszerváltás után ugyanolyan buzgalommal szegődtek a mai vezetőgarnitúra udvartartásába, mint amilyen buzgalommal Kádárék felé építettek annakidején hidat, ök azok, akikről Márai ezt irta Naplójában: "... a kétfelé bratyizó hídépítő, az alamuszi dialógus-vezető rosszabb, mitn a gyáva kortárs. És lehet, hogy abban a bűzös-sáros gödörben, ahová mindent, ami emberi tartás, dignitás, belapátoltak a hídépítők, már ez se számit..." Nos a kétfelé bratyizó hídépítők most ismét megmutatták: számukra nincs lehetetlen! 10-15 évvel ezelőtt az akkor még valóban az otthon hallgatásra Ítélt ellenzék szerepét ellátó politikai emigrációt s annak céljait árulták el, amikor kapcsolatokat kerestek olyan hazai szervekkel, mint a Magyarok Világszövetsége és az Anyanyelvi Konferencia elnöksége. Most meg, hogy Magyarországon beköszöntött a demokrácia és új gazdái lettek az említett testületnek, de az országot irányitó hivataloknak is, "pléh- pofával" (bocsánat, erre nem ismer jobb kifejezést a magyar) ott folytatják, ahol abbahagyták. Olyan természetességgel, mintha eddig nem is a régi rendszer uraival paroláztak volna, most az újak barátságát keresik és - lévén gyakorlatuk a bratyizásban - hamar szót értenek azokkal is. Valószínűleg azért (is), mert az újak nem ismerik őket, nem tudják, kikkel állnak szemben, fogalmuk sincs arról, hogy az őket annakidején föld alá kényszerítő, börtönbevető, meggumibotozó kádári diktatúrával barátkozó kétkulacsosokat fogadják bizalmukba. És aki egyszer kétkulacsos politikák folytatott, lehet-e abban bízni?... Ha becsületesek lettek volna ezek a hajdani hídépítők, most belátnák tévedésüket és elismernék, hogy. rossz lóra tettek. Valahogy Így: ma már mi is látjuk, rossz lóra tettünk, amikor úgy politizáltunk, mintha a Kádár-rendszer örökké tartana és a kommunizmusnak soha se lenne vége Magyarországon. Belátjuk, hogy hiba vo’t részünkről a megalkuvások, a kompromisszumok útját keresni, mert ezzel egyrészt az otthonmaradottak reményeit hervasztottuk le, azokét, akik még bíztak egy változásban, de a hídépítők buzgólkodását látva, joggal hitték, Nyugat végképp leírta Magyarországot. Másrészt a barátkozással azt a látszatot keltették a szabad világban, hogy a kommunizmus megváltozott és érdemes a segítésre. És ki is nyíltak széfjeik Kádárék hitelkérései előtt. Ezáltal a hídépítők közvetve hozzájárultak a kommunizmus életének meghosszabbításához... Ezt kellene mondaniok és a konzekvenciákat levonva illő lenne eltűnniök azon a bizonyos balfenéken, dehát nem mondják és nem teszik se ezt, sem azt, hanem inkább aktívabbak, mint valaha. Sürgölődnek, nyüzsögnek az új pártok, új vezetők körül és olyan demokratáknak, olyan nemzetinek hirdetik magukat, mintha mindig ezeket a jelzőket viselték volna a kalapjuk mellé tűzve és senki más nem lett volna náluk demokratább és nemzetibb. Pedig főleg ez utóbbi minősítéssel álltak hadilábon azok, akik a múltban hazafelé kacsintgattak. Úgy féltek ettől a szótól, mint ördög a szenteltvíztől, hogy meg ne bántsák, el ne riasszák vele Kádárékat, el ne játsszák a jóindulatukat! Nemcsak kerülték a "nemzeti" szót, de egyenesen gúny tárgyává tették. A magát öntudatosan nemzeti emigrációnak tartó politikai emigrációról másként, mint gúnnyal nem tudtak beszélni. Nemzeti?... Ugyan, kérem! S lám, most mi történt! Nemzetire mázolták át ők is a cégért, mert ugye most otthon ez a divat. Piros-fehér-zöld mindenütt, a reklámoktól a levelezőlapokig, hát ők se akarnak lemaradni a korszellemtől. Főleg azért nem, mert működési területüket - inkább üzleti, mint világnézeti okokból - most az emigrációból hazai terepre akarják áttenni. Ami érthető: tudják, nyugaton, a szabad világban már alaposan lejáratták magukat és hitelüket vesztették az emigráns magyarok előtt, ám otthon nem ismerik őket, mondhatnak, amit akarnak. Meg- játszhatják magukat a hajdan az ellenzékiség, a kommunizmussal való szembenállás minden következményét vállaló nemzeti emigráció szószólóinak s közben még igyekszenek is eláztatni azokat, akik valóban oda tartoztak. Szélsőségeseknek, nyilasoknak, ókonzervatívoknak festvén le őket a mai magyar vezetés előtt, hogy meg se hallgassák őket, szóba se álljanak velük. Mert akkor fény derülhetne arra, ki viselkedett becsületesen az elmúlt évtizedekben, ki maradt hű 56-hoz és ki árulta el azokat az eszméket, amiket ők is sokat emlegettek, de igazán soha meg nem értettek. Mert ha megértették volna 56 szellemiségét, nem keresték volna a kiskapukat a diktatúrához és nem lapátoltak volna be abba a Márai által említett bűzös-sáros gödörbe mindent, ami emberi tartás, emberi méltóság és elkötelezettség.
