Amerikai Magyar Értesítő, 1991 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1991-03-01 / 3. szám
1991. március Amerikai Magyar Értesítő 7.oldal Mondom» nyilván azért helyezték át működési területüket Magyarországra, mert ott kevésbé ismerik őket. Nem vagyok híve a mósze- rolásnak (ez is egy pesti műszó, ami nem helyettesíthető mással), de az igazi nemzeti emigrációnak kötelessége leleplezni a köpönyegforgatókat» másképp hallgatólagos támogatóivá válnak ezeknek a konjunktúralovagoknak» akik az új kurzus kissé még zavarosvizű hullámain most a felszínre akarnak kerülni. Szócsövük és zászlóvivőjük a NYUGATI MAGYARSÁG című Kanadában szerkesztett újságocska, amire e cikk első részének befejezésekor utaltam s amelyről azt írtam, hogy bizony az elmúlt tíz évben sok bajunk volt vele. Gyakran támadta lapunkat - de nemcsak az Értesítőt, valamennyi nemzeti szellemű, konzervatív lapot, így elsősorban a Katolikus Magyarok Vasárnapját és néha mi is kénytelenek voltunk megnyomni a tollat, hogy megvédjük magunkat és álláspontunkat. Nem akarom az Olvasót ismétlésekkel, régi cikkeinkből vett idézetekkel úntatni, de annak a különös metamorfózisnak érzékeltetésére, amelyen ez a lap, illetve annak szerkesztője és néhány prominens munkatársa az utóbbi hónapokban átment, feltétlenül szükség van néhány régebbi írásunk ismertetésére. 1985-ig nyúlok csak vissza, így is elég anyagom van arra, hogy bemutassam az AKKORI Nyugati Magyarságot és gárdáját, hogy aztán összevethessem a mostanival, aminek - tessék kapaszkodni! - ez virít a fejlécén: "A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG LAPJA*. Bizony kérem, itt van a •nemzeti*, mindenki láthatja! Az a jelző, amit annyit gúnyolt éveken át a Nyugati Magyarság és körötte gyülekezők, például a Magyar Baráti Közösség köre. Tehát egy kis történelmi visszatekintés. Egy kis emigráció-történet, aminek valaha még tán a nyugatra szakadt százezrek életének alakulását tanulmányozó historikusok is hasznát veszik. Szóval 1985 januárjában meséltem el •Miből lesz a cserebogár?» című dolgozatomban, hogyan lett egy tisztességes emigráns szelleműnek induló amerikai-kanadai magyar újságból a hazai érdekek kiszolgálója, az akkor még (1985-öt irtunk!) az emigrációt megosztó, fellazító, infiltráló kádári politika eszköze. És hogyan vált nagy reményekre jogosító ifjú szerkesztője a Magyarok Világszövetsége és az Anyanyelvi Konferencia nyugati szószólójává, hangjának felerősítőjévé» céljainak képviselőjévé. És itt - a történelmi hűség és a jobb megértés kedvéért - muszáj átvennem néhány mondatot fent hivatkozott akkori írásomból. A cikk eleje arról szólt, hogy amikor a Nyugati Magyarság 1980-ban megindult, szerkesztője alázatos és hízelgő levelekkel környékezte meg a nemzeti emigráció toliforgatóit és írásokat kért tőlük lapja számára. Egyebek közt tőlem is. Közölte is, meg is köszönte azokat illendően és segítségükkel lassan bevezette, felfuttatta lapját. Aztán egy szép napon 180 fokos fordulatnak lehettünk tanúi. S engedtessék meg nekem, hogy most idézzek pár mondatot abból a régi írásomból: *... ez az alázatos hízelgő néhány hónappal ezelőtt egyik napról a másikra teljesen megváltozott. Nem egymagában: megváltozott a lapja, annak szelleme is. Olyannyira, hogy egy idő után nem is küldtem neki cikkeket, nem kívántam otthoni újságokból kivágott írások és hazai hírek közt szerepelni nevemmel. De - visszaemlékezve a kezdeti hűségnyilatkozatokra - egyelőre vártam és sehol egyetlen szót sem szóltam vagy írtam a lapocska, vagy szerkesztője ellen. Sőt, igyekeztem menteni, védeni a fiatalembert: ő már a mostani hazai generációhoz tartozik, és a rendszer nevelésének nyomait nehéz levetkőzni: majd észheztér. S itt kezdődik a közügy. Ugyanis Miklóssi barátunk magatartásában és stílusában beállott fordulat különös egybeesést mutat egy másik eseménnyel. A Nyugati Magyarság kicsivel előbb súlyos anyagi válságba került: pár hónapon át nem is tudott megjelenni, aztán rend- szertelenül látott napvilágot, hol megjelent, hol nem, végül egy összevont számban jelentette be a szerkesztő, hogy megoldódtak a nehézségek és biztosítva van a lap további élete. Magyarán: sikerült valahonnan pénzt szereznie. Talált egy gazdag nagybácsit, vagy egy nagylelkű mecénást. Csakhogy a világon semmit nem adnak ingyen. Pézt kapott a derék ifjú ember, de a pénzzel együtt kapott mást is, utasítást, milyen irányban kell vinnie a lapot, milyen irányzatot kell szolgálnia. És kiket kell támadnia, kiket kell dicsérnie. Szegény, szegény Miklóssi-fiú mit tehetett mást: parírozott. Mert a pénz beszél, a kutya ugat s aki a tőkét adja, az az úr, az diktál. Hogy milyen homályos forrásokból szerezhetett pénzt ez a Miklóssi, azt csak a Jóisten tudja a magasságos égben. De mindenki találgathat gusztusa szerint. Egy biztos: a lap máról holnapra életre galvanizálódott és ugyanakkor, ezzel egyidőben erősen balra tolódott, olyannyira, hogy tisztességes emigráns újságíró számára már kényelmetlenné vált szerepelni a lap hasábjain. A lapban ismeretlen nevek tűntek föl és a cikekk egy része hazai újságokból származott.*
