Amerikai Magyar Értesítő, 1991 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1991-03-01 / 3. szám
3.oldal / Amerikai Magyar Értesítő 1991* március mert február van 5 csak várom a rügyfaka- dást. És azért is, mert - az egyéves márciusi parlamentnek is - ez jobban illő. Mintha előre látná a zseni, hogy olyan lesz e nép által választott gyülekezet, akiket figyelmeztetni kell. Ma is, éppúgy, mint akkor, 1848 februárjában, amikor *Az Országgyűléshez* irt 6 is figyelmeztetőt: "Sokat beszéltek, szépet is beszéltek, Jót is, de ebbül a hon még nem él meg, Miért nincs rendben eljárásotok, Ti a dolgok végébe kaptatok." Igen, Uraim! Túl sok a beszéd. A felfújt ügyek, hol hordógörgetés, hol kormány szapulás, pártharcok és lejáratás, de legfőképp a népnemzeti gerinc roppantása vagy inkább csak ropogtatása, mert meg nem roppan az! A föld meg árasztja illatát! S a parasztban ősidők óta mozdul valami. Talán évezredek óta génjeiben van a belső parancs. A hó már csak foltokban tarkítja a földeket, vagy termőre áztatva a búzatáblát, mind elolvadt már. Talán éppen csak azért, hogy alóla felszabadult illatával szabadon lengje be a szántó-vető ember kötelességre dobbanását. Mozdul ő akkor is, ha nem tudja, kinek vet, s amit magának vetett, kinek aratja majd. Évtizedekig nem tudhatta megint. Megérdemelné már, hogy tudja most. Azt is, hogy magának vessen és arasson, biztonságban. Választott magának tisztának hitt arcokat. És megint becsapták. Már megint őt, a jövő kenyerét adót. Nincs földtörvény! Csak beszéd van helyette, sok fölös vita hajba kapás. A március meg halad, Miért nem kérdezik meg őt, a földet szeretőt? A nemzet maga fölé emelte választottéit, de csalódnia kellett. A választottak nem érzik a föld szagát, a nemzet tavaszát, amelyet nekik kellett volna biztosítaniok. Jó metszéssel megalapozni a jövőt. De nem. ök nem így csinálták! Ki képzel olyan templomépítőt, Ki a tornyot csinálja meg előbb? És azt a levegőve tolja, hogy Ott fönn maradjon, még majd valahogy Alátolja szépen a falakat, S legvégül jőne az alap. Úgy látszik, van ilyen. Ma már mindenképp, hiszen az építéstechnika ismer ilyen csodát. De talán egy nemzet életét mégis hagyományosan kellene építeni. Olyan régi már e nemzet, any- nyira "hagyományos" és oly sok vihart kibírt! De új parlamentje csak vitatkozik. Leverte már föntről a vörös csillagot, de nem vetette meg az alapot. Nem rendezte a tulajdont sem, se így, se úgy. Pedig az építőmunkást is kicsalja a tavasz. Már nem fagy a malter, köt a beton. Jó erősre - és építené már hazáját, de kinek? Mivel? Hogyan? És elmaradt az ígért nagytakarítás. A "tavaszi", amely egyetlen rendes háznál sem maradhat el. Ki kell szellőztetni a hosszú tél áporodott szagát, kiszórni a fölösleges lomokat, kipucolni, fényesíteni a bútorokat, tavasz illatával szívni tele a tisztára meszelt falakat és beengedni a melengető, ragyogó napsugarat és - igen - a föld biztató illatát. A reményét, a jövőt ígérőt. Rosszul érzi magát a nemzet az áporodott, büdös-füstös falak között. Botladozik* mert túl sok a kidobni való kacat, nem kap levegőt sem, hogy tüdejét frissel szívja tele. Akiket erre felfogadott, csak felvették tőle az előleget. A megrendelt munkát nem végezték el, pedig a megrendelő adott időt. Igazán türelmesen várt, megrabolva is. De jön a március és tovább így nem maradhat. Már túl sok az időveszteség. Nincs levegő teleszívni a tüdőt, a mocsok egyre halmozódott undort keltőn, rárakódott már nehezebben lemoshatón a lelkekre. Elborította a szellemet is. Vajon nekiáll majd a nép maga? Kitakarít? Vagy felfogad másokat? Hamarosan kiderül, mert egyre világosabban látja az okot: Hiába minden szép és jó beszéd, ha meg nem fogjátok az elejét, Ha a kezdetnél el nem kezditek... Sajtószabadságot szerezzetek. (...) Hol ez nincs meg, bár másképp mindenek Eláradó bőségben termenek, S bár az utolsó szolga és a pór Zsebébül aranyat marokkal szór: Azon nemzetnek még nincs semmije, Azon nemzetnek koldus a neve. Ez is elmaradt. S lám, koldus nemzetünk, mert a sajtó, amely nem szabad, csak hazugságoktól hemzsegő, nemzetgyilkos cenzorok markában szorulva elvette a reményt. Nem látott meg semmi jót, s ha mégis, gyorsan eltakarta azt. Nem adott biztatást és a bízókat is elhallgattatta. Ha belenéz a nemzet, utat csak a mélységes szakadékba mutat. Ugrani!! - üvölti százezerszer! Eljött az új tavasz és béna a nép. Nem mozdul keze, mert lefogja bilincsbe vert szelleme. Meglopott az akarat, amely vágyik jót alkotni, ha ép, tekintete már nem a jövőbe, csak a sáros földre hajlik. Az elmúlás felé, s nem az égre néz. Pedig aki fölfelé tekint, ragyogó fényt lát, a jövő tiszta kék egét. Dolgukra sietősen igyekvő felhőket, mely hajtja az embert is és madarakat, szárnyalva, énekelve. Aki égre néz, fejét is fölemeli. De a mi nemzetünket most - egy hazugul irányított közvéleménykutatási eredmény túlhar-
