Amerikai Magyar Értesítő, 1991 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1991-02-01 / 2. szám
3.oldal Amerikai Magyar Értesítő 1991. február és mind politikailag, mind gazdaságilag megkaphassák azt a támogatást, ami nélkül nagyon bizonytalan lábon állt uralmuk. És azokban az években még nem léteztek szamizdatok, nem volt, aki megírja az igazat. Akkor Kádárék egyetlen létező ellenzéke az emigráció, főleg az amerikai magyar politikai emigráció volt, ezt kellett infiltrálni, megosztani, vagy éppen megnyerni, ebbe kellett beleépülni, ennek sorait kellett bomlasztani. A Magyarok Világszövetségének és az Anyanyelvi Konferenciának jutott az a feladat, hogy megtalálja erre a megfelelő embereket. Ez a két fedőszerv (ma már nyíltan írnak arról otthon, hogy azok voltak és a kormány irányításával működtek olyan célokért, amelyekről akkor mélyen hallgattak - csak mi írtunk róluk...) beszervezte a maga embereit és mert zsák a foltját mindig megleli, talált is néhány olyan lézengő rittert, aki hiúságból, otthoni szereplés, ingyen nyaralás és publicity reményében készséggel vállalkozott a szerepre. Aminek ugye, ára volt: le kellett mondani a kritika jogáról, részvételükkel erősíteni kellett a Kádár- rendszer liberalizmusáról Nyugaton terjesztett hírek hitelét és ugyanakkor növelni kellett a diktatúra hitelképességét, hogy a kapitalisták hajlandók legyenek anyagi áldozatot is hozni a Magyarországon konszolidációt teremtett "népszerű* János bácsi - alias Deák Ferenc - rendszerének fenntartására, erősítésére és élettartamának meghosszabbítására. Egyszóval ki kellett egyezni a párttal, a kommunizmussal és az elvekkel, ami lényegében egyenlő volt Ötvenhat eszméinak elárulásával, azaz kiárusításával. Aki otthon, a mindennapi létfenntartásért folyó küzdelemben, a rendszer szorításában, a kiszolgáltatottságban kötött kompromisszumot - mint fentebb írtam volt - kitüntetést ugyan nem érdemel, de el nem ítélhető. Egészen addig, amíg másnak nem ártott és jellemtelenséget nem követett el. De aki a szabad világ biztonságában, kényszer nélkül, önként szűrte össze a levet az otthoniakkal és csakis szereplési viszketegségtől indíttatva tett szolgálatot akar- va-nemakarva a rendszernek, annak számára aligha van mentség. Arra ráillenek Márai Sándor szavai: *...a "turisták", - akik nem hajlandók felismerni, hogy egy ország, ahol a kommunista rendszer idegen katonai erővel, a nép beleegyezése ellenére uralkodik: nem turisztikai célpont, hanem ellenséges terület!... Nem gondol arra, hogy minden dollár, amit hazavisz, egy cinikus hatalmi klikk hasznára van, amely ebből a dollárból is fegyvert vásárol, - fegyvert, amely arra való, hogy elpusztítsa az országot, ahol az emigráns fedelet talált. És fegyvernél is veszedelmesebb célokra fordítják ezt a turista dollárt, mert ebből fedezik költségeit annak az alattomos propagandának, amely a Nyugat népfrontosítását és finnországosítását készíti elő, amikor kultúrcserék, dialógusok ürügyével penetrál Nyugaton. Erre mind nem gondol, csak megy, mert miért ne, ha lehet?... Nem gondol arra, amikor vízumot kér és fogad el egy csatlós ország külképviseletétől, de j u- r e elismer egy rendszert, amelynek létezési és működési jogát a magyar nép de facto kénytelen elviselni, de soha nem ismerte el. Eszébe sem jut, hogy például egy zsidó, aki a 30-as években elmenekedett a hitleri üldözés elől Amerikába, ott megtelepedett, de 39 nyarán - amerikai útlevéllel és dollárokkal a zsebében - elment nyaralni a Semmeringre: a nácik elől menekült zsidók szemében éppúgy árulónak számított, mint a nácik áldozatainak, a hitleri hatalom körzetében maradt zsidók szemében. »Á, kérem, ez nem ugyanaz« - feleli az időközben amerikai vagy másféle állampolgárságot szerzett hazalátogató. »Már egészen jó dolguk van az otthoniaknak. Az emberek, - már amelyik - jól keresnek és Jenőke osztályfőnök a belügyminisztériumban<<. Az öreg tudományos múmia, mint egy kivénült apaszínész, nem bírja ki, hogy ne menjen haza egy búcsúfellépésre, amikor mégegyszer meghajolhat a rivaldafényben. A megrokkant aggastyán tudós, író, mozirendező, színész, aki külföldön már befejezte szereplését, hazakullog, mert reméli, hogy kap a kommunizmustól valamilyen vigaszdijat... És ezt néha megkapja, mert a kommunistáknak megéri, ha felmutathatnak az otthoniak előtt egy hazatérő tékozló fiút és így is dokumentálhatják, hogy a kommunizmus, - melyet a magyar nép soha nem ismert el, - már nem osztracizált vállalkozás, hanem véglegesség. Az író, aki szabad földről hazakullog a szülőhazába, - ahol a kommunisták birtokolják a hatalmat, - nem gondol arra, mit felel Göbbels esetleges hívására Thomas Mann, - és még sokan mások, emigráns német írók, - ha 1939-ben a náci propaganda nagymesterének eszébe jut, hogy Berlinbe hívja az emigrált német írót? Megcsillogtatja előtte, hogy kiadják valamely régebbi írását... Nem kívánják, hogy otthon maradjon a náci birodalomban; már az is elég, ha felolvas Lübeckben, vagy Berlinben. Aztán visszamehet Kaliforniába, mert megtette, amit vártak tőle: látogatásával bizonyította, hogy a nácik Birodalma már nem »ugyanaz«, ami volt: a felesleges zsidókat nagyjából már kiirtották, a rendszer ellen
