Amerikai Magyar Értesítő, 1991 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1991-01-01 / 1. szám
1991- január Amerikai Magyar Értesítő 25.oldal Stirling György: HÁT ÉRDEMES VOLT? . . . Hát érdemes volt évtizedeken át visszautasítani a kommunisták próbálkozásait, hogy mézes-mázos szavakkal, ingyen nyaralások ígéreteivel leszereljenek bennünket és elhallgattassák a kritikát, semlegesítsék a nemzeti emigrációt, majd szétzüllesszék azt? . . . Hát érdemes volt megírni az igazat Kádárról és bandájáról, felfedni a magyar nép ellen folyamatosan elkövetett bűneiket (amelyekre most mind fény derült és a tények minket igazolnak), amikor az elmúlt években ezért csak ledorongolás és kioktatás járt? ... Hát érdemes volt vállalni hosszú éveken át az ellenzék hálátlan szerepét, annak minden következményeivel, lenyelni a „reálpolitikusok" kapcás- kodását, az éjszakai névtelen telefonálók fenyegetéseit, számolva azzal is, hogy egyszer beváltják azokat? ... Hát érdemes volt megfosztani magunkat a washingtoni követségi fogadások kellemes élményétől, a népköztársasági eszem-iszomok bőségétől, amiért nem kellett volna mást tenni, mint parolázni Házi Vencellel vagy Várkonyi elvtárssal és kezet csókolni a feleségüknek? ... Hát érdemes volt kitartani az elvek-mellett, hűnek maradni ötvenhat eszméihez, a keresztény nemzeti ideálokhoz, amiért konoknak és maradinak mondtak bennünket, bölcsen megmagyarázva nekünk, hogy ezek felett eljárt az idő: Magyarországon szocializmus van és az is marad. . . Hát érdemes volt eltűrni a gúnyos mosolyokat, amelyekkel néztek ránk, azokra, akik tiszteltük Mindszenty bíboros emlékét és szent életét példaként állítottuk a mindig szélirányba hajló opportunista emigránsok elé, akik csökönyösséggel vádolták ót? ... Hát érdemes volt újra és újra rámutatnunk a kommunizmus hazugságaira s a várható veszélyekre (amik azóta mind bekövetkeztek), amikor minduntalan azt kaptuk a fejünkhöz, hogy az értelmetlen „ötvenhatoskodással" fölöslegesen kiélezzük a helyzetet és szembemegyünk a realitásokkal? ... Hát érdemes volt az ár ellen úszni és nem elfogadni a konszolidáció, a rendszer lényegi javulásának meséjét és leleplezni ezt a szemfényvesztést, amikor ezért még az otthoniaktól is rosszallást kaptunk: ne bántsuk Kádárt, mert addig jó nekik, amíg „János bácsi” van hatalmon? . . . Hát érdemes volt fütyülni a „jóindulatú” figyelmeztetésekre, hogy divatjamúlt politizálásunkkal elszigeteljük magunkat az emigráció többségétől és ha nem vesszük tudomásul a tényeket, végképp lemaradunk a vonatról, hiszen már a nyugatiak is szalonképesnek tartják Kádárékat? . .. Hát érdemes volt szüntelenül kongatni a vészharangot és nem hallgatni az „okosok” tanácsaira, hogy inkább az ellentétek elsimítására törekedjünk, hiszen akkor vízumot is kaphatnánk és nem kellene leküzdeni a honvágyunkat: hazautazhatunk, ha akarunk? . . . (Turistaként nem akartunk. . .) Hát érdemes volt a kenyérkereső munka után pihenés vagy dollárra váltható tevékenység helyett évtizedeken át esténként az írógépet verni, csak azért, hogy a világ elé tárjuk, milyen merénylet folyik népünk ellen Magyarországon és tájékoztassuk a valóságról hazai véreinket? . . . Hát érdemes volt anyagi lehetőségeink és fizikai-szellemi erőink végső kimerítésével emigráns újságokat szerkeszteni, hogy legyen fórum, ahol megírhatjuk az igazat, amiért csak annyi fizetség járt, hogy a hazadolgozó hídépítők fasisztáknak bélyegeztek bennünket? . . . Hát érdemes volt mindvégig élesen elhatárolni egymástól a rendszert és a magyar népet, mindig ragaszkodva a hazához (és soha le nem írni a befogadó országról, hogy „második hazánk1', mert haza, akárcsak anya, csakis egy lehet), amikor a megalkuvók itt is, ott is lefölözték az előnyöket? . . . Hát érdemes volt annyi időn át ébren tartani a reményt, hogy a kommunizmus nem lehet örök életű, amikor Kádárék önkéntes ügynökei hazai jutalomüdüléseket élveztek, mert a defetizmust terjesztették s azt szuggerálták, hogy kár minden erőfeszítésért, a rendszert úgysem lehet megdönteni? . . . Hát érdemes volt elviselni, hogy egyes kollaboránsok leha- zaárulózzanak bennünket azért, mert az orosz csapatok távozását követeltük, ugyanis szerintük egyedül ez garantálja Magyarország biztonságát a románokkal szemben, s aki ilyet kíván, (szovjet logikával) szülőhazája ellensége? . . . Százszor, ezerszer fölmerül az emberben a kérdés: érdemes volt-e mindezt végigcsinálni, amikor most, a hazai rendszer- váltás után majdnem ugyanott van a nemzeti emigráció, mint annak előtte? Félreértés ne essék: nem előnyökért, jutalomért vagy elismerésért tettük, amit tettünk és nem szándék- szunk azokból érdemeket kovácsolni, de azért annyi elégtételt kívánhatnánk a sorstól, hogy erkölcsi jóvátételként láthassuk az eddig fent ágáló, a kompromisszumokat elutasító nemzeti emigrációból gúnyt űző kétkulacsosok eltűnését a süllyesztőben. De nem ezt látjuk. Hanem azt, hogy éppúgy nyüzsögnek, mint eddig, a követségi fogadásokon éppúgy az első sorokban tolonganak és gazsulálnak a régiek helyébe küldött új diplomatáknak, mint kommunista elődeiknek tették, s éppúgy bejáratosak mindenhová, mint azelőtt. Nincs bennük szégyenérzet, hogy levonnák eddigi politikai kontárkodásuk csődjének konzekvenciáit és elvonulnának a színről. Sőt hovatovább még azt is megérjük, hogy a behí- zelgésben és mások eláztatásá- ban szerzett gyakorlatuk révén magukat tolják fel a nyugati magyarság képviselőiként és eddigi következetes elzárkózása miatt szélsőséges hírét költik a nemzeti emigrációnak. És lehet, hogy mindez jó talajra hull, mert könnyű az elmúlt évtizedek alatt a rendszerrel öntudatlanul (vagy tudatosan) összefonódott hazaiakkal elhitetni, hogy a nemzeti emigráció kritikája nemcsak a kommunizmusnak szólt, hanem a magyar társadalomnak is. Nos, a magyar nép rácáfolt a rendszer kegyeit kereső s a kényes kérdéseket mindig megkerülő emigránsok óvatoskodására, mert követelései a „csendes forradalom” alatt radikálisabbak voltak a mi „szélsőséges” követeléseinknél is. Igazolván azt a tételt, hogy csak a teljes elzárkózás, a legélesebb kritika és a maximalista követelések hangoztatása lehet egyedül célravezető, eredményes és elfogadható magatartás az emigráció számára. Hogy a magyar társadalom otthon megalkudott a helyzettel? Más választása aligha volt. Csengey Dénes mondta washingtoni előadásában: a magyar nép többsége a jobb élet reményében kompromisz- szumot kötött Kádárral. Más szóval: eladta lelkét az ördögnek. De otthon élt és élnie kellett: van rá mentsége. Ám azok számára, akik a szabad világ biztonságából kötöttek elvtelen kompromisszumot a rendszerrel, azok számára nincs mentség! Ugyancsak Csengey Dénes mondta: különös dolog, de Kádár könnyebben kapott nyugati kölcsönöket diktatúrája fenntartására, mint most a szabadon választott dempkra- tikus magyar kormány. És ebben nagy részük volt azoknak az emigránsoknak, akik Kádá- rékkal bratyiztak, jó hírüket keltették nyugaton s azzal, hogy rendszerük megváltoztatásáról fecsegtek, hitelképességüket növelték a Nyugat előtt. S akik ezzel hozzájárultak a diktatúra meghosszabbításához, azok felelőssége mérhetetlen és vétkükre aligha lehet bocsánat. Ám egyelőre még mindig nekik áll a világ. Amíg le nem leplezzük őket. Mert amíg ez nem sikerül, addig mindig újra s újra fel fog merülni bennünk a kérdés: hát érdemes volt-e évtizedeken át a magyar ügyre áldozni időnket és energiánkat, vállalva annak minden hátrányát és kockázatát, ahelyett, hogy pénzcsinálással és karrierünk egyengetésével törődtünk volna? Egyelőre csalódás és keserűség él bennünk s a mai magyar vezetésen múlik, hogy ez megváltozik-e. Mert megkockáztatom: nem elég, hogy Antall József tizenöt millió magyar miniszterelnökének tartja magát. A kör csak akkor lesz teljes, ha mi, a nyugaton élő kétmillió is kormányfőnknek érezzük őt. . . kmv
