Amerikai Magyar Értesítő, 1991 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1991-09-01 / 9. szám
valójában ideológiától fertőzött szellemiségének sugallatára a Tanácsköztársaság honvédelmi miniszterét idézi, amikor kijelenti: *Nem akarok többé katonát látni!* Szegény megtévesztett ember! Ha valóban azt hiszi, hogy a világ a jövőben egy utópisztikus teljes béke állapotában egymás keblére fog borulni, hát Isten adja, hogy neki legyen igaza. Ám akkor majd a katonaság szerepét valamilyen békefenntartó fegyveres karhatalom fogja felváltani és a katona, ha más formában is, de részese lesz az emberi társadalomnak. Bármilyen uniformisban fog is fellépni, a katonát a tömegtől mindig a *vak fegyelem* fogja megkülönböztetni. A visszapillantás bölcsessége legtöbbször könnyű. ítélet helyett tegye a szivére a kezét és vizsgálja meg őszintén, hogy mit tett volna ő 1944- márc. 19-én. Mert abból, hogy most a múltat szapulja, semmi sem derül ki Szalai Pál erkölcsi bátorságából. Feleljen önmagának őszintén, hogy az élete folyamán élet-halált jelentő kérdésekben mindig, még élete kockáztatása árán is, elveihez hűen döntött-e? Vagy voltak neki is gyenge pillanatai, amikor nem tudott hú maradni az eszméihez? Mert most utólag köny- nyú a Ludovikásokat az abszolút szigor magaslatáról bírálni. Megnyugtatom, hogy azok sem voltak gyengébb jellemek, mint ön! Csak az ő döntésüket bénítóan befolyásolta a katyini tömegsír és a szovjet hadsereg közismerten durva magatartása a legyőzőitekkel szemben. Tisztában voltak azzal, hogy csak két rossz között választhatnak. Voltak olyanok - mint Bajcsy- Zsilinszky Endre -, akik a németeket ítélték meg a nagyobb veszélynek. Voltak mások, akik a Vörös Hadsereg dúlását és erőszakosságát Ítélték nagyobb veszélynek a nemzetre nézve. De egyik felet sem vezette a *németek iránti lojalitás*. Fanatikus és elkötelezett nácik csak elenyésző számban voltak a hadseregen belül. A nagy többség csupán nem akarta azt a buta szerepet vállalni, hogy felkoncoltassa magát az SS-el, csak azért, hogy a Szalai Pálhoz hasonlóan gondolkodók egy fél évszázad elteltével jobb véleményt nyilvánítsanak halott emlékük fölött. A későbbi Varsói Felkelés olyan megrá- zóan bizonyította, hogy a *nemzethú elemek* kiirtásában a szovjetnek és az SS-nek azonosak voltak az érdekeik! Nem hiszem, hogy önnek valaha is megjárta az eszét, hogy milyen erkölcsi gyötrelem volt a két rossz jözötti választás kegyetlen csapdája. Ön minden bizonnyal csak a németeket látta veszélyesnek és a szovjet megszállókat, mint felszabadítókat ölelte keblére. A Ludovikásoknak csak az a bűnük, ha ezt bűnnek lehet nevezni, hogy annak a zsarnoki uralomnak a bekövetkezését, ami ellen a nemzet 1956-ban l6.oldal 1991.szeptember szinte öngyilkos dühvei felkelt, ők már 1944-ben előre látták. Saját tapasztalatomból biztosíthatom, hogy 1956-ban nem volt a világon egy még élő Ludovikás sem, aki nem a nép leikéből fakadó szabadságvágy forradalma mellett érzett, vagy harcolt. Természetes, hogy 1944-ben irigyelték azokat a szerencsés nyugati országokat, amelyeknek a demokratikus szabadság és a német elnyomás között kellett választaniok. Adott helyzetben legyen nyugodt, ötvenhathoz hasonlóan tudták volna, hogy hol a helyük. Ez az, amire Perjési megjegyzése utal. De a sors nem adta meg a nemzeti érzésű magyaroknak a jó és a rossz közötti választás kényelmes lehetőségét. Nekik csak a két rossz közötti választás analógiája jutott osztályrészül. És azok a Lu- dovikások, akik átálltak és elősegítették a szovjet előretörését hazánkban, mit kaptak jutalmul? Zömmel golyót vagy kötelet. Azok az országok, mint pl. Lengyelország, amely becsületesen a szabadságért küzdött, vagy mint Románia, amely az utolsó percbeni kiugrással akarta biztosítani érdekeit, mennyivel jártak jobban? Semmivel. És most ön azt veti a szemünkre, hogy ebben a buta és semmi előnyt nem biztosító játékban nem voltak hajlandók a Ludovikások lelkesedéssel feláldozni az életüket, sőt, becsületüket is? Az ön cikkéből kicseng, hogy önnek a hazafias szellem ellenszenves. Pedig ez volt az a szellem, amely Bajcsy-Zsilinszkyéket a németek elleni ellenállásra, másokat pedig az oroszok elleni végső harcra tüzelt. Az egyik csoport a Gestapo, a másik a KGB áldozata lett. A Ludovikások zöme egyik irányba sem érzett elkötelezettséget. Ez volt az oka passzivitásuknak. De ezt önnek, aki a nemzeti jövő feletti aggodalomból fakadó élet-halál döntés agóniáját nem ismerte, ezt hiába magyarázom. Ön még ma is a Rákosi-korszak történelemkönyveiből ismeri a múltat és nem magából az életből. Az ilyen felülről ítélkező egyéneknek csak azt üzenem, amire a kanadai indiánok ősi bölcsessége tanít: “Bárkinek a magatartását csak akkor ítélheted meg helyesen, ha legalább három hónapig jártál annak mokasszinjében.* Nyilvánvalóan önnek, kedves Szalai Pál, ebben nem volt része. A katonai döntés háborúban nem olyan könnyű, mint az utólagos bírálat az írógép mellől, a béke biztonságában. Az a sok Ludovikás, aki vérzett vagy meghalt a hazájáért, több megértést érdemelne az ön nemzedéke részéről. De ha már erre nem hajlandók, legalább kíséreljék meg elfelejteni a pártideológia hazugságait és bírálatukat elfogulatlanul tegyék meg. A másik pontja cikkének, az abból kitűnő / Amerikai Magyar Értesítő
