Amerikai Magyar Értesítő, 1991 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1991-09-01 / 9. szám
1991-szeptember Amerikai Magyar Értesítő 3.oldal Egyáltalán nem* csak két szálon indultam el, amelyek most találkoztak. Mert az, hogy a hazai társadalom nem érzi az igazság érvényesülését, nem tapasztalja, hogy - megint csak mint a mesében - a jó elnyeri jutalmát és a rossz a büntetését, az összefügg azzal, hogy otthon hogyan élte át a kommunizmus évtizedeit az a - rokonsággal és családtagokkal együtt - egy-két milliónál nagyobb létszámúra tehető réteg, amelyik a múltban is, most is a húsosfazék közelében ül és lefölözi az élet összes örömeit. És amelynek tagjai láthatók mindenfelé: a Váci utcai butikok kirakatai előtt, drága vendéglőkben, a nyaralóhelyeken, a színházakban, a társasutazások listáin, ők vannak szem előtt mindenütt, ahol a pénz beszél. A többi nyolc-kilencmillió láthatatlan: ők a gyárakban güriznek, a mellékutcák talponállóiban támasztják a pultot, a józsefvárosi hámló vakolatú bérkaszárnyák aládúcolt gangjairól nyíló szoba-konyhában eszik a paprikáskrumplit és számolgatják, jut-e holnapra tüzelőre? Ezeknek a kommunizmusban is rosszul ment a soruk és ma is küszködés az életük: nincs különbség. Mondják, hogy a mai magyar társadalom egyre inkább a dél-amerikai társadalmakhoz kezd hasonlítani: egy pompásan élő, mindenben dúskáló nagyon vékony elit és a nyomorúságos körülmények között, favellákban tengődő milliók. Középréteg nincs. Magyarországon sincs, de ez nem új jelenség. A lakosság számarányához képest jelentéktelen arisztokrácia után a kommunizmus legjobban a középosztályt sújtotta. Azt a magyar középosztályt, ami - a parasztság mellett - a nemzeti szellem és jogfolytonosság hordozója volt. Ezt Rákosiéknak sikerült kiirtaniok vagy gerincét megtörve prostituálniok, jellemileg tönkreten- niök. És a regenerálódásra kevés a remény. Ez a réteg hiányzik a mai magyar társadalomból. A társadalom igazságérzetét az bántja, hogy ugyanaz a vékony réteg haszonélvezője a demokráciának, az új rendszer adta lehetőségeknek, amelyik nem villamoson, hanem autóval közlekedett a kommunizmus alatt is. Csak akkor Moszkvicsa vagy Ladája volt, most Audi, Opel vagy Mercedes áll a rózsadombi vagy pasaréti villa garázsában. Akkor is tudták, hogyan kell elvtársi összeköttetésekkel pénzt csinálni, ma pedig - régi kapcsolataikat és tapasztalataikat kamatoztatva - megintcsak a legjövedelmezőbb állásokba telepedtek be. Csak akkoriban TSZCS- nek, földműves szövetkezetnek, állami vállalatnak hívták a céget és az igazgató "elvtárs* volt, ma meg Kft. vagy kisszövetkezet szerepel a cégéren, a párnázott ajtó mögött pedig menedzser ül az íróasztalnál, aki természetesen "úr* és tán meg is sértődne, ha valaki arra emlékeztetné, hogy egy-két éve még megkövetelte az elvtárs megszólítást. Az elvtársak csodálatos alkalmazkodó képességről tettek tanúbizonyságot: amikor látták, hogy jön az új világ, hónapok alatt átnyergeltek a politikáról és a pártvonalon működő gazdasági pozíciókból a magánszférákba és egyszerre olyan virtigli nyugati stílusú maszek üzletemberekké váltak, mint annak a rendje. És hamar beilleszkedtek, mert látták: a szabad magánvállakozások világában mégiscsak többet lehet keresni, mint az agyonbürokratizált kommunizmusban, ahol csak a minisztériumban kiudvarolt prémiumokkal és más ügyeskedésekkel - esetleg panamákkal - lehetett növelni a keresetet. De azt se a végtelenségig. Most meg hajrá, csak a csillagos ég a felső határ! S az ügyeskedőknek mindig jól megy, minden rendszerben megtalálják a számításukat: meggyőződésük nincs, csak a pénz. Átálltak: eddig kommunistául kerestek százezreket, most kapitalistául keresnek milliókat. Elvek? Ugyan kérem!(Nagyon kevesen vannak a mai újgazdag-réteg tagjai között, akik becsületes munkával vagyonosodtak meg: a legtöbbjük úgy csinálja a nagy pénzeket, mint az a szegedi játékterem-tulajdonos, akinek egyetlen "félkarú rabló* napi 2,500 forint bruttó bevételt hoz és három játékautomata-kombi- nátjának napi bruttó összjövedelmét egymillió forintra becsülik. Amit senki sem irigyel tőle, de az egészben az a vérlázító, hogy a játékautomaták üzemeltetésére az engedélyt - jó pártösszeköttetései révén - még a pártállam idején talpalta ki a hatóságoknál, ahol biztosan azért részesítették előnyben, mert megbízható párttag volt. Meggyőződés? Ugyan kérem!) Ezek az emberek olyanok, mint akikről az a régi újságíró-anekdota szól, amit most - pi- hentetflül (hátha valaki még nem ismeri...) - közbeszúrok. A nagy fővárosi napilap vezércikkírója lapzárta előtt egy órával leteszi a fő- szerkesztő íróasztalára a soros vezércikket. A főszerkesztő elolvassa és a fejéhez kap: - Ember! - mondja kétségbeesve -, el lehet dobni az egészet, most mondta be a rádió, hogy megbukott a kormány és az ellenzék alakit új kabinetet! - Tessék visszaadni - nyúl a kéziratáért faarccal a szerző és kifordul az ajtón. Fél óra múlva visszajön és leteszi az asztalra az új vezércikket. A főszerkesztő csodálkozva olvassa az előbbinek homlokegyenest ellenkezőjét és elismerően kérdi a szerényen várakozó szerzőtől: - Kollégám, maga remekelt! De mondja csak, hogyan tudja ezt csinálni? - Főszerkesztő úr, nekem nincs meggyőződésem! - hangzik a válasz. Nos, ezt bízvást elmondhatja magáról a mai gazdasági elit nagy többsége, de a politikai
