Amerikai Magyar Értesítő, 1991 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1991-09-01 / 9. szám
2.oldal Amerikai Magyar Értesítő 1991-szeptember AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ P. 0. Box 7*4-16 Baltimore, MD 21227-0416 Telefon: (301)242-5333 - Szerkeszti: S'oós József. Főmunkatársak: Stirling György és Stolmár G.Ilona Előfizetési díj: $15.00. Nyugdíjból élőknek: $13.00. Kanadába: $16.50. Tengerentúlra: $17.50. Légipostán: $27.50. Az előfizetést külföldről is USA dollárban s amerikai bankra szóló csekkel kell fizetni. A lapban megjelent írások nem fejezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét. Azokért minden esetben a szerzőik felelősek. Kéziratokat, fényképeket nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A javítás jogát fenntartjuk. pok otthonról» amelyekből mind az tűnik ki* hogy a magyar társadalom igazságérzetét sértik a jelenlegi hazai állapotok és több évtizedes megalkuvás* kényszerhallgatás után most végre szeretné látni, hogy érvényre jut az igazság. S ehelyett mit lát? Azt* hogy mindenütt* minden befolyást és jó jövedelmet biztositó állásban a régi rend emberei ülnek, olyanok* akiknek az átmenet egy-másfél éves időszakában bőven volt idejük alkalmazkodni az új rendszerhez és mindenüvé befészkelték magukat, ahol nagy pénzeket lehet csinálni. Ha a politikai hatalmat át is kellett adniok és a mindenható párt révén elért pozícióikról le is kellett mondaniok, az ezekben az időkben ösz- szeharácsolt vagyonukat* házaikat* nyaralóikat* öröklakásaikat és egyéb* a magyar nép kárára potom pénzért megszerzett javaikat már eszük ágában sincs visszaszolgáltatni. Nyugodtan élvezik mindazt* amit a kommunizmusnak köszönhetnek, mindent, amit a moszkvai hazaáruló vonal kiszolgálásáért kaptak jutalmul. De az aktív kollaboránsokon* a párt első és második vonalbeli közszereplőin kívül volt még egy harmadik, egy sokkal népesebb réteg* a passzív, "csak éppen ott vagyok* együttműködők jókora csoportja, ök végeredményben nem tettek semmi rosszat, nem ártottak embertársaiknak* kezükhöz sem tapad vér, az ország ügyeibe se szólhattak bele* hiszen olyan belső körökig nem engedték őket a föelvtársak* csak éppen voltak. Ott voltak, kiszolgálták a pártot és csak éppen éltek, de zavartalanul és nem is rosszul. Ám ennek ára volt. A hallgatás, a beilleszkedés, a meghunyászkodás, a megalkuvás volt az ára. Persze élni kell, élni muszáj és dolgozni, kenyeret keresni is kell, hogy megéljen a család, iskolába járhasson a gyerek, hogy fedél legyen az ember feje fölött. És elvégre mindenki nem disszidálhatott, hiszen akkor kiürült volna az ország: valakinek otthon is kellett maradni, ahogy mondta minap Washingtonban Jeszenszky Géza külügyminiszter, amikor az emigráció erőfeszítéseit méltatta. Hát igen, nem először feszegetem ezt a témát ezeken a hasábokon: az eldönthetetlen kérdés, hogy mihez kellett több bátorság és vállalkozókedv (kalandvágy): az eljövéshez vagy a maradáshoz? Aki eljött, hátrahagyta mindenét, 20-30-40 év munkáját és mint az Amerikát hajdan benépesítő (és naggyá tevő) pionírok, nekivágott az ismeretlennek, hogy gyakran szakma, nyelvtudás nélkül elmenjen a bizonytalanba, vállalva az újrakezdést? Vagy aki maradt a megszokottban, a kevesebbet, de biztosat nyújtó régiben, számolva azzal, hogy egy számára ellenséges rendszerben kompromisszumok labirintusában kell leélnie az életét? Vérmérséklet, lelki alkat kérdése ki, melyiket választotta. Egyik se volt könnyű mindkét helyzetnek voltak bőven buktatói, amelyek próbára tették az embereket és vizsgáztattak becsületből, magyarságból. A próbatételek, amelyeket - mint mesebeli királyfinak - meg kellett állnia mindenkinek ebben az elmúlt négy évtizedes kritikus korban, mások voltak otthon és mások az emigrációban. Ez utóbbi a könnyebb boldogulást Ígérő gyors beolvadás kísértésével csábította azokat, akiknek a vagyonszerzés, a meggazdagodás fontosabb volt, mint magyarságuk megőrzése és gyermekeik magyarnak megtartása. Az otthonmaradottakat pedig az a veszély fenyegette, hogy a biztonságuk, a jobb megélhetésük kedvéért végképp eladják a lelkűket az ördögnek és a mindenkire kötelező, észszerű alkalmazkodáson felül is túlteljesítik a normát: nemcsak némán menetelnek a május elsejei felvonulásban, ahová kihajtották őket, hanem táblát is visznek és még kiabálnak is, hogy aszongya, *Éljen a Párt!* - nagy P-vel. (Ettől már csak egy lépés volt az, hogy szorgalmi feladatokat is vállaltak, mondjuk kollégáik, lakótársaik figyelését és róluk jelentések adását. Mértéktartó magánbecslések szerint a volt szocialista országok társadalmaiban - Így Magyarországon is - minden ötödik ember volt beépítve, illetve szervezve arra, hogy másokat figyeljen és szükség esetén följelentsen: főnökségnek, szakszervezetnek, pártnak, rendőrségnek, ÁVÓ-nak, III/III. osztálynak. Annyi volt ezekből az önkéntes besúgókból, hogy még az emigrációra is jutott belőlük. És mert sokan voltak, most is nagy a hangjuk és közös erővel meg tudják akadályozni, hogy a különböző névsorok, melyekben szerepelnek, nyilvánosságra kerüljenek. Pedig Istenem, de szép olvasmány is lenne!...) De hisz' látszólag eltértem az eredeti témától, hogy mi bántja az emberek igazságérzését és mellékutakra kalandoztam, amikor az otthoni és kinti magatartásformákat vázoltam.
