Amerikai Magyar Értesítő, 1990 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1990-03-01 / 3. szám
1990. március Amerikai Magyar Értesítő 3.oldal te 1 műen: he kEPQESSEk á. 1 m o ks. t ? h 8. n e m fogadj-8rn el a realitásokat! Egy ilyen alkalommal - már- rin5 15= meqünneplésérE készültünk -8kkor is — írtam elkeseredésemben: Képzeljük el a jelenetet a Nemzeti Múzeum előtt 1848. március idusán. Petőfi Sándor felmegy a lépcsőkön» megáll a mellvéden és beszélni kezd a bíztató szóra» a lelkesítő szónoklatra váró tengernyi népnek. Beszélni kezd, de nem a Nemzeti Dalt szavalja el» nem tüzel forradalomra» hanem csüggedten így fordul az emberekhez:- Menjetek haza! A. hatalom elleni lázadásnak nincsen semmi értelme! A bécsi udvar erős» a k amar illa keze mindenhová elér, legokosabb amit tehetünk, ha megalkuszunk a realitásokkal. Ne remélje senki, hogy meg lehet dönteni a császár hatalmát, inkább mindenki igyekezzék beilleszkedni az adott helyzetbe. Menjetek haza és törődjetek bele a megváltoztathat at lanba! Igen, ha ezeknek a logikájával gondolkozom, Petőfinek ezt kellett volna tennie 1848. március 15-én és nem a Talpra Magyar! gyújtó hatású soraival lázítani a népet. Mert 1848 elején semmivel se volt biztatóbb a magyarországi helyzet, mint mondjuk 1978—ban: a rendszer megdönthetetlennek tűnt és szilárdnak* látszólag sem külső sem belső erők nem veszélyeztették létét, biztonságát. De a szabadság utáni vágy* az igazi hazaszeretet nem mérlegel: Petőfi, a márciusi fiatalság a Pilva:-: ifjú közönsége és az egész magyar nemzet egy volt a lelkesedésben, egységes volt a hitben, hogy képes lerázni magáról a rabláncokat, hogy képes megdönteni a zsarnokságot. És ez a hit, ez a lelkesedés csodákat művelt. De ugyanígy nem mérlegeltek, nem aggályoskodtak a 48-as ifjak forradalmának folytatói, a másfél évszázad előtti szabadságharc eszméinek örökösei, az ötvenhatos pesti srácok sem! Azok se latolgatták a realitásokat, hanem felkeltek a hatalom ellen és szinte puszta kézzel vívták meg a maguk hősi harcát, amivel ámulatba ejtették a világot* becsületet szereztek a magyar névnek. Igen, tudom: mindkét forradalom elbukott, de ez nem von le semmit értékükből, nem kisebbíti nagyságukat. Elsősorban külső körülmények miatt buktak el, az idegen túlerő beavatkozása pecsételte meg sorsunkat és a magyarságot évszázadokon át sújtó végzet, hogy a bajban mindig egyedül maradunk, senki ember fia segítségére nem számíthatunk. Ez március 15. egyik tanulsága, a legszomorúbb. A legfontosabb üzenete viszont az, hogy soha, semmi körülmények között sem szabad feladni a reményt arra, hogy egy leigázott, rabságban tartott nép visszaszerezheti szabadságát* függetlenségét. Az annyiszor idézett E>eák Férenc-idézet szerint amitől erőszakkal fosztanak meg, vissza lehet kapni, de amiről magunk önként mondunk le, véglegesen elveszett. És azok, akik az utolsó évtizedekben arról igyekeztek meggyőzni a világot és az emigrációt, hogy otthon minden a legnagyobb rendben megy és "ez van, ezt kell szeretni" alapon azt zokszó nélkül kell tudomásul venni, nagyon rossz szolgálatot tettek a magyarságnak, mert lényegében önként fogadták el a zsarnokságot, önként mondtak le a kritika jogáról. Az ún. realista emigránsok skálája széles volt: a mérsékeltektől* akik ugyan nem jártak haza, de mindig "józanságra" intették a nemzeti emigrációt, az Anyanyelvi Konferenciákra járóktól egészen Sinor Dénesig terjedt, aki többször kijelentette* hogy aki a magyar néppel tartani akarja a kapcsolatot, az nem kerülheti meg a szocialista Magyarországot, nem kerülheti ki a rendszert. Ezek az emberek örökéletűnek tartották Kádár uralmát és abban a tudatban voltak, hogy a magyar nép azonos a rendszerrel, hogy az "társadalmi közmegegyezés" amivel a kádári propaganda határokon belül és kívül elandalította a hiszékeny lelkeket, valóban létezik és betonalapokon áll. Aztán kiderült, hogy az egész csak fikció, mégpedig törékeny fikció, ami kártyavárként omlott össze máról holnapra. A. ma.gyar nép akaratából és újabb forradalom - vértelen felkelés - eredményeképp. Nem külső erő, nem imperialista beavatkozás döntötte meg Magyarországon a rendszert, vetette szemétre a kommunizmust, hanem a nép, amire ők annyit hivatkoztak, aminek elégedettségéről és jólétéről oly sok legendát terjesztettek emigrációs körökben. Ennél nagyobb pofont nem kaphattak a si— nordénesek, meg azok, akik kishitűségből mindig arra próbálták oktatni az emigrációt, hogy ne reméljen változást, mert a jelenlegi nemzetközi helyzet mellett az teljesen elképzelhetetlen. Hog y rossz politikusok voltak, most már beláthatják, de nem kell szégyenkezniök: Olyan jól tájékozott amerikai politikussal foghatnak kezet, mint a Kissinger-istállóhoz tartozó Sonnenfeldt mester. Ki ne emlékeznék arra a jogos felháborodást keltett pár év előtti "jótanácsára*» hogy a szovjet érdekszférában lévő népek legokosabban teszik, ha mielőbb és minél jobban "beintegrálódnak" a szovjet birodalomba, de legalább a szovjet szövetségi rendszerbe? Mert a békés alkalmazkodással használhatnak legtöbbet maguknak: minden renitenskedés csak kárt okoz és nehezíti saját helyzetüket. A hamis jóakarat mögött lapuló sanda szándék: le
