Amerikai Magyar Értesítő, 1990 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1990-02-01 / 2. szám
10. oldal Amerikai Magyar Értesítő 1990. február FAZAKAS FERENC: A társadalom rákfenéje II. rész Fölmerül mindnyájunkban a kérdés» hogy miben rejlik az ACLU ereje a Sittán segítségén kívül. A szervezetnek 250»000 fizető tagja van» de a névsor titkos; ezek között 5000 körüli a harcos baloldali ügyvéd» akik évente 6»000 pert indítanak, amelyekben sok »liber'ális* ügyvédi csoport is önkéntes segítséget nyújt. Mind az 50 államban vannak osztályaik, hiszen 300 helyi fiókjuk van, tehát minden jelentős településen képviselve vannak; nemcsak a szervezettségük megfélemlítő, de a pénzügyi forrásaik is jelentősek, hiszen c.sak 20 dollár tagdíj esetében 2,5 millió dollár volna az évi bevétel, de valószínű, hogy ennek tízszerese is bejön. De a nagy pénzek a Car negie, Ford, Playboy és Rockefeller alapítván yoktól érkeznek. Jellemző, hogy a Playboy Fo unc|ation elnöke, Joseph Burton és az alapi'tő leánya, Christy Hefner az Illinois ACLU iga- igatóságának tagjaiként is ismertek. 1988 kö- 7 ^pén kiadták az ACLU »Policy Guide*-ját, amelyet bárki megvehet 16 dollárért. Több mint 300 szakaszban foglalták össze a jövőben elérendő és azokért küzdő céljaiat, amelyek úgy aláásnák az amerikai társadalom tartópilléreit, hogy egy sátáni diktatúra következne. A harmadik nagy erőforrás a liberális és szélsőbaloldali, titokban ateista sőt kommunista bírák az ACLU-ra kedvező döntéseire való tudatos számítás. 1933-tól, Roosevelt elnöksége kezdetétől 1968-ig» Nixon elnökségéig és később még Carter elnöksége idején, tehát kereken négy évtized alatt csak véletlenül neveztek ki mást, mint megbízható szélsőséges libarálist fe- derális bírónak. Hogy közben volt Eisenhower is, mint »republikánus* elnök, az nem javított a helyzeten, mert 6 nevezte ki a bírói gyakorlattal nem rendelkező Earl Warrent a Legfelsőbb Bíróság elnökévé, aki Tito kebelbarátja volt. Ez a bíróság hozta az iskolákban és a társadalom minden rétegében a fajkeveredést kierőszakoló döntéseket, amelyek a faji ellentéteket nem hogy elsimították volna, de kiélezték. Eisenhower elnökre jellemző, hogy 1960-ban - amikor az ACLU 40 éves fennállását ünnepelte - levélben üdvözölte őket; rajta kívül Truman és Kennedy elnökök is ACLU-tagok voltak. A negyedik - igen nagy erőt képviselő - szövetséges a hírközlés és főleg az egykéz sajtó, mely gombnyomásra azonnal csatasorba áll, amint az ACLU valami újabb támadást indít az amerikai társadalom ellen. 1987-ben az amerikai tengerészeti kémelhárítás egyik tisztviselője ellopta a kémbolygók titkosnak bélyegzett fényképét, ezt a »titkos» megjelölést levágta és a fényképeket eladta egy nem amerikai kiadványnak, ahonnan a leközölt fényképeket a Washington Post, a CBS-TV és mások is átvették. Amint a hatósági vizsgálat megindult, az Amerikai Újságkiadók Társulata a maguk választotta bírósághoz fordult egy olyan bírói döntés végett, hogy a kémkedési törvények nem alkalmazhatók a hírközlés tagjaira s az ACLU betársult ebbe az öntelt, fennhéjázásba, hogy ők a törvény felett állnak. Az 1970-es évek közepén a baloldali - s azóta már kibuktatott - Church szenátor boszor- kányüldözés-szerű hadjáratot vezetett az FBI ellen, akkor, amikor a belső árulók: Students for a Democratic Society, the Weathermen és a radikális Progressive Labor Party terrorral és tüntetésiekkel igyekeztek a törvényes kormányt megbuktatni. A Watergate bosszúálló légkörében Church szenátor könnyen kierőszakolt bizonyos kormány rendszabályzatot, mely megtiltotta az FBI-nak* hogy előzetesen adatokat gyűjtsön a felforgatást hirdető szervezetek ellen, hanem várni kell addig, amíg egy bűntényt elkövetnek, még akkor is, ha az USA területére belopakodó idegen terroristákról van szó. Az ACLU részére jó alkalom volt, hogy tapasztalt FBI veteránokat hosszantartó perekkel zaklassanak és meghurcoljanak s ezek a szabályok még mindig érvényben vannak a 8 éves Reagan elnökség dacára. Az ACLU veszettül harcol minden titkos hírszerzés ellen, mert saját magát is félti saját amerikaellenes destruktív tevékenységének feltárásától. A Legfelsőbb Bíróság hozott ugyan 1972-ben egy döntést, hogy pusztán adatok gyűjtésének nincsen »dermesztő hatása*, mint azt az ACLU állította, ennek ellenére tovább folytatják inkvizíciójukat és saját irattáraik zsúfolva vannak személyi iratgyűjtőkkel. Jellemző eset történt 1982-ben, amikor az ACLU legveszettebb délkaliforniai osztálya perelte a Los Angeles-i Rendőrséget (azután LAR) állítólagos visszaélések miatt, melyeket a felforgatási és terrorcselekmények elkövetőivel szemben követtek el. Minthogy itt még az irattárakat is átkutathatják, az ügyvédek rájöttek arra, hogy a LAR-re nehezedő, külső nyomás következtében felderítő irattárukat - melyebn az ACLU-ra vonatkozólag is voltak adatok - egy lay Paul nevű detektív saját lakására tárolta. Ez az anyag elég sok doboz nyilvános adatot tartalmazott, nagyrészt újságok és folyóiratok cikkeit 1930-tól kezdődően, melyek történelmi értéke nyilvánvaló, esetleges jövőbeni vizsgálatok elősegítésére. Nagy volt a műfelhá-
