Amerikai Magyar Értesítő, 1990 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1990-10-01 / 10. szám
4. oldal 1990. október Amerikai Magyar Értesítő szövetsége célja az emigráció szétverése, szétzilálása, megosztása és infiltrálása volt. Ezt ma már nyíltan megírják az otthoni lapok is és legutóbb, amikor az újjászervezett és a pártállam szolgálatából elbocsátott Világszövetség első alakuló ülését tartották, ott is elhangzott ez: eddig az emigráció ellen dolgoztak, ezentúl az egyenrangúság alapján való együttműködést tekintik céljuknak. Akik eddig egy követ fújtak ezzel a szervezettel és szóba álltak a hazai hivatalosokkal, nyilvánvalóan elárulták az emigrációt, elárulták Ötvenhatot. De voltak, akik még nagyobb árulást követtek el, egyenesen a magyar nép ellen. Akadt olyan emigráns újság, haza dolgozó emigráns sajtótermék, amely nemcsak Kádár védelmére kelt és helyeselte politikáját, de kigúnyolta a nemzeti emigráció 1956 óta hangoztatott követelését, hogy a szovjet csapatok hagyják el Magyarországot. Azt irta nagy bölcsen a cikk szerzője, hogy a magyar nép ezt nem akarhatja, mert addig van Magyarország biztonságban, amíg az orosz hadsereg ott állomásozik. Ideiglenesen. Ugyanis, ha nem lenne, a keletkezett vákuum rögtön arra csábítaná a románokat, hogy bevonuljanak az országba. Ez a magát emigránsnak nevező cikkíró tehát a magyar nép nevében maradásra szólította fel a ruszkikat és a legkevésbé se zavarta, hogy ezzel meghosszabbítja Magyar- ország idegen megszállását, ami nemcsak gazdaságilag jelentett terhet a magyar népnek, nemcsak politikailag hatott bénitólag minden szabadságtörekvésre, de morálisan is megalázó volt számára. Az azóta bekövetkezett események csattanósan megcáfolták ennek a cikkírónak okoskodását és bennünket, mindig, mindenben túlzó *öt- venhatoskodókat” igazoltak. A magyar nép, a demokráciát és a szabadságot önmagának tüneményesen rövid idő alatt megteremtő tömegek egyik első és legerélyesebb követelése volt az, hogy az oroszok menjenek haza. ’'Nincs honvágyad, Iván?” - kérdezték a szellemes plakátok és ebben a kérdésben egyek voltak a máskülönben egymásra acsarkodó pártok, az egész nemzet. Olyannyira, hogy a szovjeteknek deferálni- ok kellett és ha nem is szívesen, kénytelenek voltak ígéretet tenni a kivonulásra, ami azóta ha lassan is, de folyik. Ötvenhatnak ez a követelése tehát teljesült, mint ahogy teljesült már a többpártrendszer és a szabad választás is. Sokminden valóra vált már, olyan hihetetlenül gyorsan, hogy azt még legvérmesebb álmainkban se képzeltük. Elégedettek lehetünk sokmindennel, de a jelenlegi politikai helyzet még messze van attól, ami kialakult volna a forradalom győzelme után, 1956-ban, ha a szovjet orvtámadás nem fojtja vérbe legszebb reményeinket, legszárnyalóbb terveinket. Fájó pont még a rehabilitációk folytatásaként elengedhetetlen kártalanítások, jóvátételek kérdése. Amíg minderre nem kerül sor, nem válhat igazán kiegyensúlyozottá a magyar társadalom és nem állhat helyre a lelkek békéje. Ha az anyagi megterhelést nem bírná el az államháztartás, legalább a jószándékot kellene megmutatnia a kormánynak és ha mindenkit nem is tud minden tekintetben kárpótolni az elszenvedett jogfosztások, börtönévek és eltulajdonított értékek arányában, olyan kötvényeket vagy értékpapírokat kellene kibocsáta- nia, ami - ez a legkevesebb - jelképesen kielégíthetné az igényjogosultakat. A Sonnenfeldek, akik Amerikából ajánlották a kis rabnépeknek a békés beintegrálódást a szovjet gyarmatbirodalomba (mert balgán így látták biztosítva túlélésüket) és a hazai kis sonnenfeldek alaposan felsültek hát: megbuktak megalkuvást sugalló teóriáikkal. A magyar nép sokkal radikálisabbnak mutatkozott, mint maga a nemzeti emigráció, amelynek valóban megvolt az az előnye, hogy a szabad világ biztonságából hangoztatta Ötvenhat köéveteléseit, de ezt a feladatot rótta rá a sors és annak híven eleget is tett. Évtizedek teltek el, amikor otthon egyetlen ellenzéki hang se szólalhatott meg s ezalatt az emigrációra hárult az a történelmi szerep, hogy az ellezéket pótolja. Ezt teljesítette. És ha ezzel nem is vindikálja magának az érdemet, hogy döntően hozzájárult a hazai változásokhoz, de az sem tagadható meg tőle, hogy valamelyest segítette azt. Mindenesetre pozitívabb irányban hatott, mint a reálpolitikus sonnenfeldek, a Kádárral parolázó hídépítők valóságot meghamisító magatartása. Akik most olvashatják, ki is volt valóban a vendéglátójuk, akit államférfiúi tulajdonságokkal ruháztak fel s akinek barátságát keresték. A nemzeti emigráció, amely mindig Ötvenhat maximalista követeléseinek alapján állt, soha nem szépítette a valóságot és mindig nevükön nevezte a dolgokat. A kritikája kemény volt és kíméletlen. Ez sokaknak nem tetszett, mert azt képzelték, a veszett kutyával lehet civilizáltan tárgyalni és attól az megszelídül. Sajnos a reagani éra előtt az amerikai hírközlő szervek is ilyen tévúton mozogtak és ez sokakat elkedvetlenített otthon, aminthogy nem kedvezett az ellenzéki megnyilvánulásoknak se. A biztatás ezek felerősödésére akkor kezdődött, amikor Reagan vette kezébe az ügyeket. Idézem ehhez az általam írói működéséért igen nagyrabecsült Borbándi Gyulát, aki egy róla szóló ”Kádárista*
