Amerikai Magyar Értesítő, 1990 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1990-10-01 / 10. szám
1990- október Kádár-interjú (a címlapon az ő portréja díszelgett), amely olyan képet festett a többszörös gyilkosságban vétkes kiérdemesült árulóról, a magyar történelem egyik legsötétebb figurájáról, hogy az embernek kinyílt a bicska a zsebében. A reálpolitikusok diadalmasan néztek ránk: lám, Nyugatnak is ez a véleménye a hazai helyzetről, csak mi folytatjuk tovább az oktalan "ökölrázós" politikát és ostorozzuk a rendszert, amit a magyar nép már elfogadott és mi kívülről úgysem tudunk megváltoztatni. A túlélés egyetlen módja a beilleszkedés az adott viszonyok közé, tudomásul véve a tényeket és alkalmazkodva a lehetőségekhez. Ezt teszi otthon a magyar nép, ezt kell tennie az emigrációnak is. Fel kell adni a merev elzárkózást, haza kell járni, hogy kapcsolatokat építhessen ki a hatalom birtokosaival, mert így többet tud segíteni, mint a csakazértis ellenzékieskedéssel. És amit mondtak, meg is tették: egyre többen mentek haza látogatóba az emigráció hangadói közül is, írók, egyesületi vezetők, tudósok, művészek, hogy élvezzék a minden "megtért" emigránst tárt karokkal fogadó rendszer vendéglátását. És közben nem vették észre, hogy volt egy lakiteleki találkozó, jelentkezett a búvópatak nemzedék, lassan szerveződni kezdett a hazai ellenzék, földalatti újságok, szamizdatok erősítették fel a hangjukat s adták hírül véleményüket, ami nem sokban különbözött a nemzeti emigráció programjától» ötvenhat követeléseinek teljesítése, szabad választások, többpártrendszer, orosz csapatok kivonulása. Mindaz, amiről a reálpolitikusok tapintatból nem beszéltek, nehogy megbántsák Kádár érzékenységét. Minek ingerelni a hatalmon lévőket - mondták ezek -, azzal semmire se megyünk, de ha kulturált hangon tárgyalunk velük, a kis lépések taktikájával, eredményesebbek lehetünk. Ötvenhat már messze van, kár az emlegetésével irritálni a rendszert, ami most már egészen másképp viselkedik... Vélték ők s közben kettőt nem láttak: elsősorban arra maradtak vakok, hogy a hazai fiatalok részére - negyven év kommunista nevelése és agymosása ellenére - Ötvenhat igenis élő valóság, amiről beszélnek, amire gondolnak és ami megtestesíti, jelképezi számunkra a szabadság fogalmát. És Ötvenhat követelései, amiket jól ismernek és számontartanak, jelenti számukra a jövőt, fogalmazzák meg reményeit. Míg mi itt a szabad világ biztonságában több mint három évtizede emeltük magasra a lángot és hirdettük fennszóval, nyíltan Ötvenhat igazságát, ugyanakkor nem szűntünk meg soha hangoztatni, hogy meggyőződésünk: otthon 3.oldal is izzik a hamu alatt a parázs és csak az alkalomnak kell eljönnie, csak a szabadság egy kis fuvallatának kell átsuhannia hazánk fölött ahhoz, hogy újra fellobbanjon. A másik, amit nem akartak meglátni ezek az Anyanyelvi Konferenciákon vendégeskedő "rendszerrel lojális emigránsok", hogy a hatalom, melynek képviselőivel ők buzgón paroláznak és civilizált stílusban csevegnek, nos ez a hatalom olyan könyörtelenül lesújt azokra, akik a szabadságot emlegetik, hogy a legbarbárabb, legzsarnokibb dél-amerikai vagy közel-keleti diktatúra erőszakszervezete is tanulhatna tőle és átvehet né módszereit. Sinor Dénes hírhedt mondásának jegyében - hogy aki Magyarországgal tartani akarja a kapcsolatot, annak el kell fogadnia a szocializmust - behunyták hát a szemüket az olyan események előtt, mint a március 15-i és az október 23-i békés felvonulások és hazafias tüntetések gumibotos, vízágyús, farkaskutyás szétverése, fiatalok százainak meghurcolása, illegális sajtóterméknek terjesztőinek üldözése. Dr. Hasznos Miklós kereszténydemokrata képviselő legutóbbi amerikai előadókörútja alkalmával beszélt arról, hogy 1988-ban, még Grósz utasítására vásároltak a rendőrségnek 200 legújabb típusú Yamaha motorkerékpárt, amelyekkel azt a különleges rohamegységet szerelték fel, aminek feladata volt a tüntetések magakadályozása és szétverése. Ezek a motorosok arra kaptak kiképzést, hogy védtelen, fegyvertelen embereket támadjanak meg és gyors járműveikkel úgy szorítsák össze, vegyék körül őket, hogy ne menekülhessenek. S a többit elvégezték a kutyák és speciális felszerelésű, sisakos rohamrendőrök. Az "ötvenhatoskodást" helytelenítő tapintatos hídépítők persze ezt mind nem vették észre - mert nem akarták - és továbbra is civilizált hangon tárgyaltak a tüntető fiatalokkal szemben civilizált stílushoz legkevésbé sem ragaszkodó pártállam képviselőivel. Fontosabbnak tartva, előbbre helyezve a saját szereplésüket, a nekik szóló tapsokat annál, hogy tiltakozzanak a rendszer elnyomó politikája ellen, hogy szóvá tegyék az atrocitásokat. De hiszen ez volt a vendéglátás, a szereplés ára: jelenlétükkel kellett bizonyítaniok, hogy a Kádárrendszer demokratizálódott és a némasággal kellett fizetniük a bankettekért, az ingyen nyaralásokért. De hogyan is tűnhetett volna fel nekik a rendőrség brutalitása, amivel szétverték a fiatalok októberi felvonulásait, amikor ők - ha csiszoltabb formák között is -, de végeredményben ugyanolyan feladatra vállalkoztak: az Anyanyelvi Konferenciák, a Magyarok VilágAmerikai Magyar Értesítő
