Amerikai Magyar Értesítő, 1990 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1990-10-01 / 10. szám

1990- október Kádár-interjú (a címlapon az ő portréja díszel­gett), amely olyan képet festett a többszörös gyilkosságban vétkes kiérdemesült árulóról, a magyar történelem egyik legsötétebb figurájá­ról, hogy az embernek kinyílt a bicska a zse­bében. A reálpolitikusok diadalmasan néztek ránk: lám, Nyugatnak is ez a véleménye a hazai hely­zetről, csak mi folytatjuk tovább az oktalan "ökölrázós" politikát és ostorozzuk a rendszert, amit a magyar nép már elfogadott és mi kívül­ről úgysem tudunk megváltoztatni. A túlélés egyetlen módja a beilleszkedés az adott viszo­nyok közé, tudomásul véve a tényeket és alkal­mazkodva a lehetőségekhez. Ezt teszi otthon a magyar nép, ezt kell tennie az emigrációnak is. Fel kell adni a merev elzárkózást, haza kell járni, hogy kapcsolatokat építhessen ki a ha­talom birtokosaival, mert így többet tud se­gíteni, mint a csakazértis ellenzékieskedéssel. És amit mondtak, meg is tették: egyre többen mentek haza látogatóba az emigráció hangadói közül is, írók, egyesületi vezetők, tudósok, mű­vészek, hogy élvezzék a minden "megtért" emigránst tárt karokkal fogadó rendszer ven­déglátását. És közben nem vették észre, hogy volt egy lakiteleki találkozó, jelentkezett a bú­vópatak nemzedék, lassan szerveződni kezdett a hazai ellenzék, földalatti újságok, szamizdatok erősítették fel a hangjukat s adták hírül véle­ményüket, ami nem sokban különbözött a nemzeti emigráció programjától» ötvenhat követelése­inek teljesítése, szabad választások, többpárt­rendszer, orosz csapatok kivonulása. Mindaz, amiről a reálpolitikusok tapintatból nem beszél­tek, nehogy megbántsák Kádár érzékenységét. Minek ingerelni a hatalmon lévőket - mondták ezek -, azzal semmire se megyünk, de ha kul­turált hangon tárgyalunk velük, a kis lépések taktikájával, eredményesebbek lehetünk. Ötven­hat már messze van, kár az emlegetésével ir­ritálni a rendszert, ami most már egészen másképp viselkedik... Vélték ők s közben kettőt nem láttak: első­sorban arra maradtak vakok, hogy a hazai fia­talok részére - negyven év kommunista neve­lése és agymosása ellenére - Ötvenhat igenis élő valóság, amiről beszélnek, amire gondolnak és ami megtestesíti, jelképezi számunkra a szabadság fogalmát. És Ötvenhat követelései, amiket jól ismernek és számontartanak, jelenti számukra a jövőt, fogalmazzák meg reménye­it. Míg mi itt a szabad világ biztonságában több mint három évtizede emeltük magasra a lángot és hirdettük fennszóval, nyíltan Ötven­hat igazságát, ugyanakkor nem szűntünk meg soha hangoztatni, hogy meggyőződésünk: otthon 3.oldal is izzik a hamu alatt a parázs és csak az al­kalomnak kell eljönnie, csak a szabadság egy kis fuvallatának kell átsuhannia hazánk fölött ahhoz, hogy újra fellobbanjon. A másik, amit nem akartak meglátni ezek az Anyanyelvi Konferenciákon vendégeskedő "rend­szerrel lojális emigránsok", hogy a hatalom, melynek képviselőivel ők buzgón paroláznak és civilizált stílusban csevegnek, nos ez a hatalom olyan könyörtelenül lesújt azokra, akik a sza­badságot emlegetik, hogy a legbarbárabb, leg­zsarnokibb dél-amerikai vagy közel-keleti dik­tatúra erőszakszervezete is tanulhatna tőle és átvehet né módszereit. Sinor Dénes hírhedt mondásának jegyében - hogy aki Magyarország­gal tartani akarja a kapcsolatot, annak el kell fogadnia a szocializmust - behunyták hát a szemüket az olyan események előtt, mint a március 15-i és az október 23-i békés felvonu­lások és hazafias tüntetések gumibotos, vízá­gyús, farkaskutyás szétverése, fiatalok szá­zainak meghurcolása, illegális sajtóterméknek terjesztőinek üldözése. Dr. Hasznos Miklós kereszténydemokrata képviselő legutóbbi amerikai előadókörútja al­kalmával beszélt arról, hogy 1988-ban, még Grósz utasítására vásároltak a rendőrségnek 200 legújabb típusú Yamaha motorkerékpárt, amelyekkel azt a különleges rohamegységet szerelték fel, aminek feladata volt a tüntetések magakadályozása és szétverése. Ezek a moto­rosok arra kaptak kiképzést, hogy védtelen, fegyvertelen embereket támadjanak meg és gyors járműveikkel úgy szorítsák össze, vegyék körül őket, hogy ne menekülhessenek. S a többit elvégezték a kutyák és speciális felszerelésű, sisakos rohamrendőrök. Az "ötvenhatoskodást" helytelenítő tapin­tatos hídépítők persze ezt mind nem vették ész­re - mert nem akarták - és továbbra is civili­zált hangon tárgyaltak a tüntető fiatalokkal szemben civilizált stílushoz legkevésbé sem ra­gaszkodó pártállam képviselőivel. Fontosabbnak tartva, előbbre helyezve a saját szereplésü­ket, a nekik szóló tapsokat annál, hogy tilta­kozzanak a rendszer elnyomó politikája ellen, hogy szóvá tegyék az atrocitásokat. De hiszen ez volt a vendéglátás, a szereplés ára: jelen­létükkel kellett bizonyítaniok, hogy a Kádár­rendszer demokratizálódott és a némasággal kellett fizetniük a bankettekért, az ingyen nyaralásokért. De hogyan is tűnhetett volna fel nekik a rendőrség brutalitása, amivel szétver­ték a fiatalok októberi felvonulásait, amikor ők - ha csiszoltabb formák között is -, de vége­redményben ugyanolyan feladatra vállalkoztak: az Anyanyelvi Konferenciák, a Magyarok Világ­Amerikai Magyar Értesítő

Next

/
Thumbnails
Contents