Amerikai Magyar Értesítő, 1990 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1990-01-01 / 1. szám
1990- január jóbarát és ugye, minek keverjük a trágyalét, amikor attól az még büdösebb lesz? Ha megkaparjuk ezt vagy azt, még 6 is elszólja magát, akkor tán még rólam is kiderül valami - véli a legtöbb mai közszereplő, igazi ellenzéki és mü- ellenzéki, valódi ref or mer és álref ormer, régi alternativ és új alternatív, hajdani emeszem- pés és friss emeszpés, valamikori apparatcsik és újsütetű pártfunkcionárius, egykori népfront- aktíva és mai demokrata. Jobb a hallgatás - gondolja, aki tud valamit és mutogatja magát, a nép, az istenadta nép, a csendes és közömbös többség pedig csak hallgat, legyint és néz, mint a moziban. Mert mit lehet itt tenni egy közkatonának? Pofát befogni és tovább szolgálni - Maul halten und weiter dienen. "Odafönn", egy bizonyos szinttől felfelé az érdekek úgy össze vannak fonódva, hogy senki se bánt senkit - ez a közmegegyezés legújabb, legkorszerűbb formája. Én nem bántalak, te se bánts engem: ez a leghasznosabb önvédelmi jelszó manapság és mindenki észben tartja a drága jó öreg Salamon Béla azóta már szállóigévé vált mondását, hogy "Ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni..." Hát lehet így tiszta képet teremteni a hazai ősdzsungelben, le- het-e rendet teremteni a közéletben? Kiábrándító a kép és ha erre gondolok, mindig eszembe jut annak az otthonlétemkor megismert ellenzéki vezetőnek a mondása, aki amikor megkérdeztem tőle: igaz-e az, ami róla és más reformpolitikusok múltbeli tevékenységéről közszájon forog, rándított egyet a vállán: - Tudod, ha kényesek lennénk és csak makulátlanul tiszta múltú embereket hagynánk közszerepelni, egy futballcsapatra valót se tudnánk összeverbuválni. Ez a negyven év olyan hosszú volt, hogy aki felszínen akart maradni, annak kisebb-nagyobb mértékben be kellett dőlnie a széljárásba. Elvégre nem kívánhatjuk mindenkitől, hogy hős legyen... Bizonyára igaza volt, ő ismeri jobban a hazai helyzetet, nem én. És abban is igaza kellett legyen, hogy ha minden kompromittált embert kirekesztenének a közéletből, nem lenne, aki vinné az ügyeket, nem maradna senki, akire számítani lehet s aki dolgozna. Valóban, csaknem két emberöltő telt el azóta, hogy az első szovjet katona és vele a Rákosi-banda betette a lábát Magyarországra: nemzedékek sora nőtt fel azóta, akik ebbe a rendszerbe születtek bele. abban nevelkedtek. És ezek is jól akartak élni - hiszen joguk van hozzá s ezért nem lehet pálcát törni fölöttük -, hogyan kívánhattuk volna tőlük, hogy hátat fordítsanak a társada- lomnak (a rendszernEk) és remeteként az erdő— be vonuljanak bogyókon és gombán élni? A gyakorlati élet törvénye ellentmond ennek, de azok 3.oldal igazsé.gérzetét, akik így vagy úgy (börtönben, másodrangú állampolgárként) szenvedték végig ezt az időszakot, esetleg emigrációba kényszerültek, ez nem nyugtatja meg. Mert kell lennie egy magasabb rendű erkölcsnek, amelynek nevében a derék és a hű mindig elnyeri jutalmát, a gerinctelenség és a megalkuvás pedig soha nem marad büntetlenül. Ha ilyen nincs, rothadt a társadalom és megérett a pusztulásra. De ez egy külön téma, amire még visszatérünk: arra, hogy aki otthon, a nyomás alatt "alkalmazkodott* a szelek járásához, azt másként kell mérlegelni, mint azok kollaborálását, akik a szabad világból önként jelentkeztek a szekér tolásra. Ismétlem: erre még visszatérek. E messze kanyarodó kitérő után hadd vegyem újra elő Fekete János "vallomását", amire jobban illik a mosakodás jelző s annak is bevezető magállapítását, miszerint 13S2 elején az ország kishíján összeomlott! Tudott-e akkor erről valaki a bennfenteseken, a legfelső pártvezetőség tagjain kívül? Tudott, hát persze, hogy tudott, pár százezren, esetleg egy-két milliócskán is hallottak a bajokról, mindazok, akik a tűz körül sütögették zsíros pecsenyécs- kéjüket és melengették tülekedésben megfáradt tagjaikat. De nem szóltak, csak várták a csodát, a párt sült galambját. És a sült galamb jött is: Fekete János röpítette át az óceánon, úgy, hogy szárnyai alá milliárdos dollárcsekkek voltak kötözve. Ezekkel a milliárdokkal azután kihúzták a kátyúból az ország már-már tengelyig merült szekerét és az összeomlás elmaradt. De miről is volt szó tulajdonképpen 1982-ben, amikor a világon olyan jó sajtója volt hazánknak, hogy a nyugati újságírók nem győztek lelkesedni a "magyar gazdasági csoda" láttán, annak "eredményei" fölött és a magyar emigráció hazalátogató tagjai tirádákat zengtek a hazai jólétről, bőségről, nyugattal versengő életszínvonaláról, a csodás változásokról. És az emigráció gumigerincű jelesei ekkor látták elérkezettnek az időt arra, hogy kinyilvánítsák szolidaritásukat a "csodákra képes* és "megváltozott" hazai rendszerrel, Kádá- rékkal. Ekkor kezdtek járkálni a követségekre, kezdtek bratyizni a fő- és alkonzulokkal, invitálták őket emigrációs rendezvényekre, dörzsö- lőztek az otthonról meghívott notabilitásokhoz, ott nyüzsögtek a Magyarok Világszövetsége rendezvényein és nem hagytak ki egyetlen anyanyelvi konferenciát sem, ahol a rendszer vendégszeretetét lehetett élvezni, tisztségeket vállaltak az emigráció megosztására létesített fenti két szervezet elnökségeiben és minden lehető modor, kimutatta* rokonszenvükét a rendszer iránt. Elsősorban azzal, hogy a továbbra Amerikai Magyar Értesítő
