Amerikai Magyar Értesítő, 1990 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1990-07-01 / 7-8. szám
4.oldal Amerikai Magyar Értesítő legtöbbször ugyanúgy hadifogolyként kezelték a ruszkik, mint a fegyveres katonákat és akadt olyan Auschwitzból szabadult zsidó is» akit a Győzelem Napja után hazafelé indulván a szovjet csapatok - más civilekkel együtt - “begyűjtötték* s az illető hamarosan Foksaniban» majd Szibériában találta magát és csak nagy ügy- gyel-bajjal tudott hazakerülni. Ha tudott. Nem, Sztálin sem bánt kesztyűs kézzel a zsidókkal, de van egy olyan jó pontja, amivel örök időkre kiérdemelte a világ zsidóságának megbecsülését, de legalábbis hallgatólagos jóindulatát: ő verte meg Hitlert és az ő csapatai “szabadították fel“ a közép- és kelet-európai területeket, ahol az állítólagos megsemmisítő lágerek zöme volt és ahol azok a népek élnek, amelyekre rá lehetett - rá lehet - sütni az antiszemitizmus bélyegét.) Visszatérve az előbbi gondolatmenethez, én nem vagyok meggyőződve arról, hogy a magyarság utolsó pillanatig való háborús részvételét a jövő tárgyilagos történetírása nem fogja-e másként megítélni, mint az elmúlt évtizedeké. Nem szívesen bocsátkozom jóslásokba, de én azt hiszem, a különböző titkos, ma még zárolt archívumok anyagának feldolgozása után olyan adatok kerülhetnek napvilágra, amelyeknek ismeretében még inkább felfedheti a történetírás Sztálin szerepét és ennek megfelelően más megvilágításba kerülnek azok is, akik a végsőkig, teljesen reménytelen és kilátástalan helyzetben is tovább harcoltak a grúz postarabló ellen. A ma pejoratív értelemben használt “Káin-bélyeg“ jelző (amely ellen magam is küzdők évtizedek óta), néhány évtized múlva talán nem is lesz olyan megalázó és bántó, mint manapság. Tán egyszer még az az idő is elérkezik, amikor a magyarság büszke lehet arra, hogy amikor már mindenki eldobta a fegyvert és átállt Sztálinhoz (például a románok), a magyar honvédek még mindig harcoltak a Vörös Hadsereg és Sztálin ellen (ismétlem: nem Hitlerért, Hitler mellett, hanem a bolsevizmus ellen!) és bizony hatalmas veszteségeket okoztak az ellenségnek, lelassították a Vörös Hadsereg of- fenziváját és mint a történelem folyamán már annyiszor, Európa felől próbálták elhárítani a veszélyt. Ami részben, ideig-óráig, az oroszok feltartásával sikerült is. Európa védőpajzsa* Ezer éven át azok voltunk, de hálát soha nem kaptunk érte. Csak Káin-bélyeget, Trianont, becsmérlést. Én hiszem, hogy eljön még az idő, amikor a vörösök elleni magyar ellenállást ugyanúgy fogják emlegetni, mint a maroknyi spártai sereg öngyilkos harcát Thermopylénél. De a spártaiak dicsősége azért ragyog fennen, mert nekik nem voltak olyan “szövetségeseik“, 1990.jul.-aug. mint a magyarokkal egy fronton lévő nácik, akik történetesen éppúgy a kommunizmussal szemben harcoltak, mint mi magyarok. De erről nem mi tehetünk. Gosztonyi Péternek nem kell magyaráznom, 6 tudja, hová soroljon, de azok számára, akik most esetleg elhúzzák a szájukat, hogy a nyilas uralmat védem, vagy az október 15. utáni eseményeket politikailag is helyeslem, azokat ki kell ábrándítanom. S ez az amire a kezdet-kezdetén céloztam volt. Távol áll tőlem a szándék, hogy glorifikáljam mindazt, ami 1944. október 15-öt követően történt az országban - politikailag, különös tekintettel az anarchiára és a humánum elleni merényletekre. Én kizárólag a katonai aktivitást veszem védelmembe. Tekintet nélkül arra, hogy akik azokban részt vettek, milyen ideológiában hittek. Egyet nézek: katonák harcoltak a bolsevizmus ellen, kockáztatva az életüket. Aki ezt tette: hős és mint ilyen, tiszteletet érdemel. És ez a véleményem most alakult ki, mióta olyan dolgokat is megtudtam a múltból, amik eddig ismeretlenek voltak előttem. Igen, ezt a véleményemet csak most alakítottam ki, mert 1944-ben a másik oldalon álltam. Magam is helyeselvén a háborúból való kiugrást, mert - véltem - ez a helyes út. Nem vitás, hogy akik ezt az utat tartották kívánatosnak - politikusok, katonák, maga Mindszenty hercegprímás is - a fajtájukért aggódó, az ország javát kívánó jó magyarok voltak. S az idő sok tekintetben őket igazolta reálpolitikai tekintetben. De hazafiúi áldozatvállalás előtt mai ismereteimmel mélyen meghajlok, mert ha egy nép történetében nincsenek önfeláldozó hősök, a maguk idejében talán értelmetlennek tűnő hősi tettek, az ifjúságnak nem lesznek eszményképei, akikre felnézhetne. Ám most derül ki, éppen Gosztonyi cikkének adataiból, hogy az áldozatvállalás nem is volt hiábavaló: komoly károkat okozott Sztálinnak és felbecsülhetetlen értékű segítséget nyújtott Európának. Mert mit ír Gosztonyi? Nem kevesebbet, mint hogy Malinovszkij marsall november 7-re ígérte Sztálinnak Budapest bevételét, karácsonyra már Bécsben akart lenni, tavasz- szal pedig Münchenben. Október 24-én Sztálin hadparancsban utasítja katonáit, hogy mivel a magyarok tovább harcolnak, ugyanúgy kell velük bánni, mint a németekkel. Ekkor indult délről a nagy támadás Budapestért. Ebben a csatában - írja Gosztonyi - csak páncélosból 300 darabot vesztettek az oroszok, de nem jutottak el a magyar fővárosig. Azt - a beígért dátumhoz képest - csaknem három hónappal később sikerült csak elfoglalniok, egy hosszú és véres ostrommal, amiben a Vörös Hadsereg anyag- és em
