Amerikai Magyar Értesítő, 1990 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1990-07-01 / 7-8. szám
2.oldal Amerikai Magyar Értesítő HUNGARIAN MONTHLY P.O. Box 7416 Baltimore, MD 21227-0416 U.S.A. Telefon: (301) 242-5333 Szerkeszti: Soós József Főmunkatárs: Stirling György, Stolmár G. Ilona Évi előfizetése díj: 14 US dollár Nyujgdíjból élőknek: 12 US dollár Külföldre: 16 US dollár Á lapban megjelent írások nem fejezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét. Azokért minden esetben szerzőik felelősek. Kéziratokat, képeket nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A szükséges javítás jogát fenntartjuk. napról több visszaemlékezést, elemzést olvastam, amelyek hozzászólásra ingereltek. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a logikát próbálom megtalálni a vélemények, állásfoglalások mögött, azt a logikát, amit a mindenkori változások figyelembevételével az események zajlása idején mércének tekintettünk. És tekintünk ma is, olyan ismeretek birtokában, amelyekkel azokban az időkben nem rendelkeztünk, nem rendelkezhettünk. Bonyolultnak tűnik? Pedig nem az. És itt kerül sorra - végre? - az a múltbaszállás, amire az első sorokban céloztam volt. Hogy érthetővé váljanak az eddigiek és kikerekedjék mindebből egy épkézláb álláspont. Mely álláspont nem egyezik a fent hivatkozott cikkekben foglalt állásponttal. De hisz' ezért is fogtam tollat. És azért is, hogy bevalljam: a múltban, 45-50 évvel ezelőtt én is úgy gondolkoztam, ahogy a cikkíró. Aki nem más, mint a Svájcban élő neves történész, Gosztonyi Péter, számos kitűnő könyv és számtalan tanulmány szerzője, akinek munkásságáról csak elismeréssel lehet szólni. Most mégsem egyezem vele, éspedig a 44/45-ös magyarországi harcok értékelését illetően. Mert mi is áll a cikkekben? Nos, Gosztonyi a tőle megszokott alapossággal, felkészültséggel és adatok prezentálásával mutatja be azokat a mintegy fél éven keresztül tartó harcokat, amelyek a világháború utolsó, rendkívül véres fejezeteként hazánk területén dúltak 1944 szeptember és 1945. április 4-e között. Azokat a harcokat, amelyeket évtizedeken át "felszabadító hadjáratnak* hazudtak az újságok, a könyvek, a politikusok, a történészek és ekként tartották azt számon az ünnepek s azok szónokai. A történészek is csak a legutóbbi időben fedezték fel, vagy merték felfedezni, hogy Sztálin nem felszabadítókként küldte hordáit Magyarországra, hanem hódítókként. Míg például a Varsót és Prágát elfoglaló katonák e városok "felszabadításáért* kaptak kitüntetést, addig a Budapestet ostromló szovjet seregek katonáit a 1990.jul.-aug. magyar főváros meghódításáért tüntették ki. Azt csak a kommunisták - Rákosi és lakájai - találták ki, hogy Sztálin felszabadítani jött Magyarországot és egyetlen célja volt: a náci Németország, Hitler megsemmisítése. Gosztonyi is Írja, de más forrásokból is kitűnik: Sztálin gyűlölte a magyarokat? Míg rokonszenvezett a románokkal, kifejezetten kedvelte a cseheket, éveken át (amíg a politikai fordulatok szembe nem állították Titóval) nagyra becsülte a szer- beket, a bolgárokat szláv rokonainak tekintette (notabene: Sztálin nem is volt szláv, mert grúz vér folyt ereiben) és még a lengyeleket is elviselte, szlávságuk miatt. De a magyarsággal, Magyarországgal szemben engesztelhetetlen gyűlölet élt benne. Gosztonyi érthetetlennek nevezi ezt az ellenszenvet. Én nem. És egyáltalán nem zavar. Sőt büszke vagyok rá. (Hitler se szerette a magyarokat, de annak egészen más okai voltak és az sem bántott soha életemben. Mindig megvetettem azokat, akik akár barna, akár vörös diktátorok - idegen diktátorok - kegyeiért versengtek és fontosnak tartották véleményüket a magyarságról.) Igen, büszkének kell lennünk Sztálin gyűlöletére, mert annak igenis mély okai voltak. Csodálom, hogy Gosztonyi ezeket nem realizálta. Sztálin tudta, hogy a közép-európai térségben egyetlen igazán kommunistaellenes nép él és az a magyar. Nyilván emlékezett arra, hogy az első kommün után Horthyék milyen keményen léptek fel a kommunistákkal szemben és torolták meg Kun Béláék, Szamuelyék és Korvin Ottóék vérengzéseit. (Aki szenvelgő álszenteskedéssel fintorog a britanniás különítmények, Orgovány és az egész ún. fehérterror megtorlásai fölött, annak ajánlom, olvassa el Vári Albert volt m. kir. főügyész könyvét a bolsevisták százegyné- hány napos uralma alatt történt atrocitásokról.) A túlkapásokat, kilengéseket, törvénykezés nélküli önbíráskodásokat, a lincseléseket nem szabad helyeselni, de amikor egy végsőkig elkeseredett, megalázott nép "visszaüt", azon nem lehet csodálkozni. Ez történt 1919-ben, de 1956-ban is, amikor a forradalomkor is néha elszabadultak az indulatok. Ezen csak az lepődhet meg, aki a kommunisták oldaláról, az ő szemszögükből nézi és Ítéli meg a történteket. Dehát a beidegződésektől sokaknak nehéz megszabadulni: szemléletváltozásra van szükség, hogy az ember képes legyen másképp gondolkozni, mint ahogyan megszokta s amire környezete, a külső hatások mintegy rákényszeri- tették. Mire gondolok itt? Gosztonyi Péter egyik cikkének a elme: "Káin bélyege* s a cikkben - nagyon helyesen - az ellen az évtizedek óta
