Amerikai Magyar Értesítő, 1990 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1990-01-01 / 1. szám
1990. január Amerikai Magyar Értesítő 15.oldal szerre borította föl a németek már eddig is billegő szekerét. Mindenkire szükség volt. A csendőriskolákat» ahová minket kiképzőnek szántak egyik napról a másikra harci alakulattá minősítették át. Ez persze nem jelentette azt» hogy felszerelést is kaptunk volna. Úgy, ahogy voltunk, az első világháborús karabélyokkal fölszerelve és rajonként egy golyószóróval Arad alatt bevetésre kerültünk. Eleinte a románokat - akiknek már ekkor alaposan megtört a harcikedvük - még sikerült visszadobnunk, de amikul a szovjet T-34-esek megjelentek, a mi sorsunk is megpecsételődött. Mire Szolnok alá értünk, a két csendőrszázadból egyet alig lehetett kiállítani. így pihenőbe kerültünk Budán. Aztán jött október lS-e. A németek egy bábkormányt ültettek a nyakunkba. Ezzel megszűnt minden lehetőség, hogy továbbra is az eskünk szerint egy önálló magyar kormányt szolgáljunk. Nem sok időnk volt töprengésre, mert a szovjet erők körülzártak bennünket. Közben megnősültem. Mindenki joggal nevezett bolondnak mindkettőnket. Ma, negyven év után látom, hogy bolondság volt, de még nagyobb bolondság lett volna, ha nem esküszünk meg. Semmi sem történt úgy, ahogyan azt az apám emberi logikával kitervezte. A bennrekedt embereimnek könnyű volt parancsot adnom arra, hogy *csak magyar emberek érdekét védelmezzék”. Ebből a szempontból ők mind velem éreztek. Közel két hónapig voltunk földalatti patkányok Buda körülvett gyűrűjében. 19*15. február 12-én apámmal és 7 megmaradt emberemmel szovjet fogságba estünk. Minden fordít va sült el, mint ahogyan kiszámította szegény apám. öt, mint rendőrezredest háborús bűnösként visszatartották az oroszok és átadták a magyar hatóságoknak. így ő már pár hónap múlva otthon volt. Betegen, legyengülve, de otthon. Én pedig elindultam arra a hat évig tartó útra, melynek állomásai voltak: Fogsáni, Uzmány, Petyigorszk, Mineralvodi, Groznij, Krasznodár, Rosztov és végül Voronyezs. Mindezt a kiváltságot csendőri mivoltomnak köszönhettem. Az igazságszolgáltatás nevében minket a német SS-sel hasonló státuszba degradáltak és minden törvényes védelmen kívül helyeztek. A második világégés után a gyűlölet nem ismert határt. Azt is mondhatnám, jogos gyűlölet, ha a gyűlölet egyáltalában jogos lehetne. És ekkor kezdődött az én igazi karrierem. Már az uzmányi sötét éjszakákban, amikor a barakkokban semmi fény nem volt, de az emberek nyögése és forgolódása elárulta, hogy nem alszanak, akkor kaptam meg az indító lökést. Egyszerre csak minden bevezetés nélkül elkezdtem mesélni az Egri csillagokat. Magam behunytam a szemem és ahogyan az a bizonyos mesevilág megelevenítette előttem a kis Gergely és Vicuska alakját, úgy, olyan élénk színekkel ecsetelve adtam elő. Eleinte csak akik a közelemben voltak, azok hallották. Aztán észrevettem: mindig többen és többen húzódnak a kö— zelembe, és amikor végre abba kellett hagynom, felzúgott a kérés: főhadnagy úr, még!- Nem ma. Majd holnap. - Amikor ki-ki visz- szahúzódott vackába, hamarosan aludt mindenki. A nyugodt arcokon láttam a sötéthez szokott szemmel, hogy most ők is visszaálmodják magukat azokra a mese-mezőkre, ahol Dobó István nyargal vitézeivel..., mert a léleknek kellett a hit, a mese. A jóban és szépben, az egyszerűben és nemesben való remélni tudás az életben maradás záloga volt. Aztán híre ment a 'Domokos Mozi”-nak az egész táborban. Én mégis ragaszkodtam az esti sötétség intimitásához, amelyben a mágikus varázslatot oly könnyű volt életre kelteni. És sorra jöttek a Quo Vadis, A láthatatlan ember, Az aranykoporsó» a Bizánc, Az ember tragédiája és még ki tudja, mennyi szép mese... Sokaknak a lelkét hat éven keresztül mentette meg az öngyilkosság szakadékától. Csak itt, Kanadában hallottam, hogy Recsken, korunk egy másik emberkínzó táborában egy másik magyar is végzett ilyen lélekmentést, akinek a nevét feljegyezték... az enyémet csak a kisemberek, egy pesti fafaragó mester, egy erdélyi szobrász, egy budai szabó, egy sváb kőműves, egy fél lábát vesztett hentessegéd és hasonló derék emberek, akik több ízben látogattak meg kiszabadulásom után, tartottak meg emlékezetükben. És volt még valami más különbség a hadifogoly-éjszakák és a recskiek között. Nekem a háború után még a negyedik, ötödik és hatodik év éjszakáin is hirdetnem kellett a mese átszövő, andalító, balzsamos hangján a hitet, hogy élni érdemes. Hazudnom, hogy bennünket is hazavárnak. Ott nem volt helye a kétségeknek, az antiheroknak és intellektuális fejtegetéseknek. Ott a János vitéz meggyőződésével kellett hirdetnem a föltámadást..., mert aki ott megszűnt hinni, az meghalt. Ezt, ha nem is intellektuálisan megfogalmazva, de lelki ösztönével érezte az én hallgatóságom. Ezért kerestek fel, amikor már a kitelepítés és rendőri felügyelet minden emberi jogomtól megfosztott és a kőmú- veskanál volt a kenyérkereső szerszámom. Főhadnagy úr megszólítással fogtak velem kezet. Ez a megszólítás nem a rangnak szólt, tudom. Ez volt a kifejezése annak, hogy meg akartak tisztelni, éreztetni velem, hogy emlékeznek... Ez volt a mesemondó pályám legnagyobb elismerése.
