Amerikai Magyar Értesítő, 1989 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1989-06-01 / 6. szám
2.oldal Amerikai Magyar Értesítő 1989. június HUNGARIAN MONTHLY P.O. Box 7416 Baltimore, MD 21227-0416 U.S.A. Telefon: (301) 242-5333 Szerkeszti: Soós József FömunkatArs: Stirling György, Stolmár G. Hona Évi előfizetése díj: 14 US dollár Nyujgdíjból élőknek: 12 US dollár Külföldre: 16 US dollár A lapban megjelent írások nem fejezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét. Azokért minden esetben szerzőik felelősek. Kéziratokat, képeket nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A szükséges javítás jogát fenntartjuk. elrablásának kínját, Délvidék elszakltásának szomorúságát és Nyugat-Magyarország leka- nyarltásának csalódását. Ezeknek a közös sétáknak felcseperedésem vetett véget: érettségi után a fiúk már csak ritkán sétálnak az apjukkal (sokkal inkább leányokkal), de ezek a gyerekkori emlékek - Édesapám emlékével együtt - mindmáig megmaradtak. És megmaradtak bennem szavai is, amelyekkel a trianoni nemzedékek fájdalmát elém vetítette: június 4-nek, ennek a pénteki napnak történetét, amikor félárbócra eresztették Budapest zászlait és egyszerre szólalt meg a magyar főváros minden harangja. Temetésre, Nagymagyarország temetésére szóltak ezek a harangok és az emberek zokogtak az utcákon, de senki se szégyelte a könnyeit. Ismeretlenek borultak egymás karjaiba és úgy siratták Erdélyt, Kolozsvárt, Kassát, Szabadkát, a Tátrát, az összes elszakított országrészeket. Ezek az emlékek szinte beleégtek a lelkembe, hiszen magam is a trianoni nemzedékhez tartozónak éreztem magam: a bosszú sugallta gyalázatos békeparancs árnyékában születtem és az abból fakadó nyomorúság éveiben gyerekes- kedtem, nőttem föl. A huszas évek rányomták bélyegüket az én generációm életére és mi akkor tudatában voltunk annak, hogy mindazt a rosszat, amit át kell élnünk, Trianonnak, az ország szétdarabolásának köszönhetjük. Tudtuk, hogy az ezeréves történelmi hagyományokat, az etnikai elveket, az önrendelkezési jogot, a példátlan hegy- és vízrajzi egységet, a természetes határokat mind-mind semmibe véve hét részre tépték szét hazánkat és 325 ezer négyzetkilométeres területéből 232 ezer négyzetkilométert, 20 milliós lakosságából pedig 13 milliót raboltak el - egyetlen tollvonással. Elvesztette az ország a mezőgazdaságilag művelhető területének 57 százalékát, erdeinek 85 százalékát, állatállományának jóval több, mint felét. A szénbányák kivételével más bányáink nem maradtak. Az integer Magyarország területén működő iparvállalatok 52 százaléka az utódállamoknak jutott. Közel 20 ezer kilométernyi vasútvonalból megmaradt 8000 kilométer, a hajózható folyók 65 százalékát elvették. Súlyosbította a helyzetet, hogy a Kárpát-medence vizeinek forrásai kevés kivétellel mind a kisan- tant államok birtokába kerültek. A Csonkaország ilyen szempontból is ellenségeink kiszolgáltatottjává vált. Tudom, ezek mind ismert adatok, de nem lehet azokat elégszer ismételni, hogy mindig észben tartsuk: hogyan bántak el a győztesek hazánkkal. Minden évfordulót - ha kerek szám, ha nem - föl kell használni arra, hogy emlékeztessünk Trianon igazságtalanságaira. A mi generációnk ebben a légkörben nőtt föl - a Nem- nem-soha, a "Csonka Magyarország nem ország" és a "Hiszek Magyarország feltámadásában" légkörében -, és aki a Horthy-rendszernek felrója, hogy revíziós politikát folytatott, az nem ismeri az ország népének akkori hangulatát, érzéseit és lelkileg nincs sok köze a magyarsághoz. Ma már a kommunista történészek is elismerik: a trianoni békeparancs utáni években a magyar társadalom nem fogadott volna el egy olyan kormányt, amely nem a revíziót vallja első számú programjának. A mi generációnk még látta a Rákosrendezőn álló végtelen vagonsort, amely menekült családok ezreinek adott otthont éveken át, láttuk havat lapátolni az állástalan diplomásokat és ácsorogtunk a Kálvin tér sarkán, ahol Róbert bácsi osztotta rongyos munkanélkülieknek az ingyenlevest, ismertük a Teleki téri "köpködőt", ahol munkára váró kubikosok kuporogtak hétszám ütött-kopott talicskájukon és jártunk kis- cserkészként a Mária Valéria telepen, hogy apró ajándékokkal enyhítsük az ott tengődök nyomorát. És ez mind Trianon bűne volt! Nekem senki se mondja, hogy a "félfeudális" Hor- thy-rendszert terheli a felelősség ezeknek a millióknak a sorsáért, mert ha nincs Trianon, ha nincs országcsonkitás (és a huszas évek végén nem súlyosbítja a helyzetet a világgazdasági válság), Magyarország tejjel-mézzel folyó Kánaán lehetett volna. Inkább azt nézzük, hogy a Horthy-rendszer még ilyen körülmények között is talpra tudta állítani a magyar gazdaságot és alig húsz évvel az első világháború után olyan viszonyokat teremtett a Csonka-országban, amikre méltán lehetünk büszkék. (Hasonlítsuk össze ennek a két évtizednek a munkáját a második világháború óta eltelt közel ötven év eredményeivel - pontosabban: eredménytelenségeivel - s akkor értékelhetjük csak igazán a kifosztott, ellenségektől körülvett,
