Amerikai Magyar Értesítő, 1988 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1988-10-01 / 10. szám
8.oldal Amerikai Magyar Értesítő' 1988. október STOLMAR G. ILONA: Piroska-mesék és dominójátékok "A röjtökmuzsaji SZOT gyermeküdülőben félig leeresztve lobog a magyar nemzeti zászló, két 12 év körüli fiú néhány méterről kövekkel dobálja. Szót sem érdemelne e két bugyuta gyermek cselekedete, ha nem jelentené egyben hazafias nevelésünk mélypontját is... Valójában nem a gyerekeket kárhoztatom. Hisz nem ők tehetnek róla, hogy a magyar trikolór nem jelent számukra többet, mint egy száradni kiakasztott törülköző. Nem egészen ők tehetnek róla, hogy nem ismerik a magyar történelmet. Arról meg végképp nem, hogy vonzó hősök helyett, akikkel azonosulni lehet, számukra unalmas folyamatokra, eszmékre kilúgozva ismerik meg a múltat. Persze a szándékosság nyilvánvaló. Nem véletlenül alakult ez igy. Módszeresen kiölték a gyermekekből, felnőttekből a magyar ha- zafiság érzését. Egy nemes érzelmek nélküli, anyagiakra éhes tömeg könnyebben manipulálható. S most ez a való helyzet: a gyermekek kövekkel dobálják a nemzeti lobogót, a Himnusz és a Szózat pedig annyit sem jelent nekik, mint egy népszerű táncdal. Énekelni kevesen tudják, s nemcsak érzelmek nem kelnek bennük felhangzásakor, de nyugodt lélekkel fecsegnek, piszkálják egymást, rendetlenkednek alatta, ahogy nem kötődnek a magyar föld jelképeihez, úgy nem kötődnek a magyar hazához sem. Jellemző, hogy a tévében, rádióban is valamiért rostellik kimondani a haza szót, állandóan azt halljuk: országunkban, az országban. Nos ebből kell kibontakoznunk! Ez még a gazdasági gondoknál is fontosabb! Átányi László, tanár" Megdöbbentő levél. Beteljesedtek hát CsoóriSándor szavai: a hazát, a nemzetet az "állam" váltotta fel, a nép helyét elfoglalta a "lakosság". De hogyan is lehetne ez másként a 70 éve meghirdetett internacionalizmus csodás rendszerében, ha a cél: a világkommunizmus, ahol minden ember egyenlő, már pedig ha egyenlő a közös igában, akkor semmi helye külön hazafias érzéseknek és a meghagyott nemzeti jelképek is csak átmenetileg megha- gyottak. Reakciós csökevények, csak addig szinesithet ik a világnak már kommunistává züllesztett felét, amig végérvényesen rájuk nem borul fullasztóan a hatalmas piros lepel, mint szemfödél, melyet a mindenen keresztülgázoló szovjetorosz csizmák már visznek, boritanak, feszítenek ki egyre nagyobb területen. Ebben a végeláthatatlan vörös térségben nagy divat lett most fehér foltokat keresni. No, nem a tisztaságét, erényét, hanem a történelemét. A dolog szépséghibája, hogy a keresett fehér foltok mindmind borzasztó sötétek, mire megtalálják őket. Úgy mondhatnánk: a történelem legsötétebb foltjai! Persze csak a kommunizmus történetében, mert az azt megelőző korok történelmét ez utóbbi vérvörös már kellően feketére kente-mocskolta - talán mert ez volt az egyedüli lehetősége arra, hogy a sajátját valamivel világos- sabbra hirdethesse. De egyszer minden kiderül, és a dolgok logikája szerint a legjobban festett képekről is elkezd le- pattogzani, leperegni a festék. A rosz- szabb minőségüekkel ez persze előbb megtörténik. A Nők Lapjában Erőss Ágota - akit én a legmagyarabb szivü ujságirónak tartok,- riportot készitett Ormos Mária történészprofesszorral a nemzeti történelem- szemléletről, nemzettudatról, a nemzeti hovatartozás érzéséről napjainkban. Mintha csak a tanár ur zászló megdobálás miatti panaszos levelére visszhangozna,éppen e témát kezdi feszegetni. "- Valószinüleg sok országban anakronisztikusnak és érthetetlennek tartanák e beszélgetést, amire megkértem a professzorasszonyt. Nálunk sem most lett aktuális, de csak most lehet róla nyíltabban beszélni." Igen, a világ feketére mázolt felében valóban érthetetlennek tartanák, sőt tartják, ha egy nép nem beszélhet saját történelméről, illetve csak hazudhat saját történelméről. "...az utóbbi idők eseményei is arról győznek meg minket, hogy nyíltabban lehet nemzeti hovatartozásunkról beszélni, élni a nemzeti jelképekkel, revizió alá venni olyan eseményeket, amelyekről eddig beszélni is tilos volt. De aki él ezzel a felszabadított magyarságtudattal, köny- nyen a magyarkodás vádját váltja ki azokból, akiket érzelmileg nem érint." Ezt persze a professzorasszony teljesen érthetőnek tart ja, hiszen a világban nevetségesen hat a magyarok lelkes zász- lólobogtatása. Nem kell elkeseredni, nincsenek túl sokan, akik szivük mélyén még annyira magyarok maradtak, hogy büszkeség tölti el őket, ha az unalmas, egyhangú piros mellett a háromszinüt is lobogni látják, de azoknak a keveseknek szomorúságot okoz az egymás mellettiség, "egyenrangúság", és azt kérdezik, miért a piros zászló 19^8 ünnepén, ha egyszer az orosz csapatok tiporták el a szabadságot. De azt is kérdezik: miért a magyar zászló április k—én, hiszen akkor a piros mellett a feketének lenne illendő lobogni. Tengernyi feketének a tengernyi gyász kifejezésére. De ma még nagyobb azoknak az aránya, "akiket érzelmileg nem érint1' ez az egész; Erőss Ágota azzal menti a magyar ma
