Amerikai Magyar Értesítő, 1987 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1987-04-01 / 4. szám
Elmesélek még egy történetet. Ez esetben a történet hősének nevét is elárulhatom, mert ő is néven nevezett engem különböző beszédeiben és cikkeiben, a fölsőbb hatóságoknak rólam küldött számos « jelentéséről » nem is szólva. Áruházaink kirakataiban ilyen szövegű biztatások függnek : « Vevők és eladók ! Legyetek egymáshoz udvariasak ! » Megragadtak ezek a föliratok, úgyhogy én is udvarias leszek. Én vagyok a vásárló, történetem hőse pedig az eladó. Tyihon Hrennyikov, a zeneszerzők szövetségének elnöke az eladó ebben a történetben. Mint elnök, a fölöttesem. Hogyan lehetek akkor vevő, ő meg eladó ? Nagyon egyszerűen. Nálunk az eladó sokkal fontosabb személy, mint a vevő. Az eladó, amikor fegyelmeznie kell a vevők tömegét, ezt ismételgeti : « Ti sokan vagytok, én meg egyedül ». így is van : mi, zeneszerzők, sokan voltunk, ő viszont egyedüli, a maga nemében egyetlen. Lámpással kel! keresni a hozzá hasonlókat. Hrennyikov apja segéd volt egy gazdag kereskedőnél. Ezért aztán minden kérdőívbe azt írta, hogy « eladó fia ». Azt hiszem, ez a körülmény nagyban hozzájárult, hogy Sztálin éppen őt tette meg a zeneszerzők szövetségének vezetőjévé. Mesélték, hogy Sztálin először behatóan tanulmányozta a felelősségteljes állás valamennyi jelöltjének káderlapját, s aztán kérette a fényképüket. Kiteregette őket maga elé az asztalra, gondolkodott egy darabig, majd rábökött Hrennyikov képére, mondván : « ezt ». Jó választás volt. Sztálin csalhatatlan ösztönnel választotta ki a megfelelőket. « Az egyik halász már messziről fölismeri a másikat » — mondja a bölcs orosz közmondás. Egy alkalommal kezembe került Sztálinnak egy mélyértelmű megállapítása. Rögtön följegyeztem magamnak. Pontosan illik Hrennyi- kovra, és akkoriban úgy tűnt, mintha Sztálin épp őrá vonatkoztatva írta volna. Idézem a megállapítást : « A kommunisták egy része még mindig lenézi a kereskedelmet általában, és különösen a szovjet kereskedelmet. Ezek a — tisztesség ne essék szólván — kommunisták valami másodrendűnek és mellékesnek tekintik a szovjet kereskedelmet, a kereskedelemben foglalkoztatottakat pedig alacsonyabbrendű embereknek... Nem értik meg, hogy a szovjet kereskedelem a mi legsajátabb ügyünk, és a kereskedelmi dolgozók, köztük az eladók, ha lelkiismeretesen végzik a munkájukat, forradalmi bolsevik ügyünk iránymutatói. » A « mi » ügyünk ilyen iránymutatója volt ez a « mi » előadói sarjunk is. Igen jellemző a Hrennyikovról szóló történet. A zeneszerzők szövetsége vezetőjeként elő kellett terjesztenie Sztálinnak az évenkénti Sztálin-díj odaítélése szempontjából számbajövő zeneszerzők névsorát. Ä kiválasztást Sztálin végezte. Vezérünk és tanítónk íróasztalánál ült és dolgozott, vagy úgy tett, mintha dolgoznék. Mindenesetre írt. Hrennyikov reményteljes hangon Olvasta fel a neveket a listáról. Sztálin föl sem emelte a fejét, csak írt tovább. Hrennyikov befejezte a fölolvasást. Csönd. Egyszerre csak Sztálin fölemelte a fejét, és behatóan rámeredt. Ahogy á nép mondja, « rászögezte a tekintetét ». Ezt a pózt alaposan begyakorolta. Az eladói sarj valami meleget érzett a nadrágjában, még jobban megrémült, sietve az ajtóhoz hátrált, közben dadogott valamit, és kirohant. Az előszobában megkönyörült rajta két tagbaszakadt betegápoló, akiket kimondottan ilyen esetekre treníroztak be. Tudták, mi a dolguk, szólni se kellett. Beci20 . oldal________________ Amerikai Magyar Értesítő pelték Hrennyikovot az erre kijelölt helyiségbe, levetkőztették és kimosdatták. Aztán lefektették egy díványra, hogy pihenje ki magát. Közben kitisztogatták a nadrágját is, mégiscsak egy elnökről volt szó. Mindez egészen megszokott dolog volt. , Amint látják, mindkét történet hőse meglehetős gyöngén szerepelt, fölnőtt létükre mindketten összetojták magukat. Sőt, szégyenüket büszkén emlegették. Nem mindenkinek adatik meg, hogy nagy vezérünk és tanítónk színe előtt összecsinálja magát. Ez különleges megtiszteltetés. Az elragadtatás magas szintjét, hogy úgy mondjam, a hódolat netovábbját képviseli. Sztálin felsőbbrendű emberként jelenik meg az ilyesfajta történetekben. Meg vagyok róla győződve, mindkét történet « hőse » hőn óhajtotta, hogy elmeséljék esetüket Sztálinnak, amire ő majd értékelni fogja lakáji buzgalmukat, félelmeiket és mélységes odaadásukat. Sztálin kedvét lelte az ilyen történetekben. Örült, hogy ekkora félelemmel töltheti el országa értelmiségét, művészeit, a rendezőket, írókat, zeneszerzőket, az új világ építőit, az új ember megalkotóit, « a lélek mérnökeit », ahogyan nevezte őket. Szememre hányhatják : hogy jössz ahhoz, hogy piszkos történeteket mesélj tisztességes emberekről ? Hát te hogy viselkedtél volna Sztálin előtt ? Biztosan összecsináltad volna magad. Azt válaszolom erre : láttam Sztálint, és beszéltem vele. A nadrágom száraz maradt. Nem vettem észre, hogy Sztálinból mágikus erő áradna. Egészen közönséges és jelentéktelen ember volt, alacsony, kövér, vörhe- nyes hajú, az arca tele ragyával. Jobb keze szemmel láthatóan kisebb volt a balnál, ezért igyekezett elrejteni. Számtalan arcképére egyáltalán nem hasonlított. Sztálin nagyon ügyelt a külsejére. Borzasztóan szeretett volna jól kinézni. Különösen szerette a Felejthetetlen 1919 című filmet. Ebben egy páncélvonat lépcsőjén állva lehetett látni őt, kivont karddal a kezében. A mesés jelenetnek persze semmi köze sem volt a valósághoz. De Sztálin újból és újból elragadtatással nézte végig. « Milyen szép és fiatal volt még Sztálin akkoriban ! Ó, milyen szép volt akkor Sztálin ! » Harmadik személyben beszélt önmagáról, úgy dicsérte a külsejét. Az arcképeit illetően Sztálin nagyon finnyás volt. Elmondok egy kedves tanmesét. Égy kán megparancsolja a festőjének, hogy készítse el az arcképét. Nem nagy ügy, csak az volt a baj : a kán sánta és az egyik szemére kancsal volt. A művész valósághűen festette meg a képet, mire rögtön megölték. « Rágalmazókra nincs szükség » — mondta a kán. Jöjjön egy másik festő. Az úgy festette meg a kánt, mintha nem lenne testi hibás — sasszemmel és egészséges lábbal. Ezt a festőt is rögtön kivégezték. « Nincs szükség hízelgőkre » — mondta a kán. A harmadik festő bölcs ember volt. Vadászként ábrázolta a kánt, kezében íjjal és nyíllal, amint leterít egy szarvast. Kancsal szemét célzás közben behúnyja, rövidebb lábával egy nagy kőre támaszkodik. Ez a festő jutalmat kapott. Az a gyanúm, hogy a tanmese nem Keletről származik, hanem sokkal inkább a mi környezetünkben született. Mert a kán épp úgy tett, mint Sztálin. A Felejthetetlen 1919-ben Sztálin szerepét Gelovani játszotta. Ez a színész kapott egy külön maszkmestert, aki Sztálin maszkjára specializálódott, egyedül erre. Sztálin híres katonaköpenyét, amelyet Gelovani viselt a forgatás közben, a Moszfilm különleges széfjében őrizték, hogy egyetlen porszem se hulljon rá. Isten őrizz, nehogy valaki azt mesélje Sztálinnak, hogy bemocskolták a katonaköpenyét — ennek szörnyű következményei lennének. A köpenyt be- piszkolni csaknem egyenértékű volna magának Sztálinnak a mocskoiásávai. Sztálin több festőt agyoniövetett. Odarendelte őket a Kremlbe, hogy megörökítsék nagy vezérünket és tanítónkat. De vezérünknek és tanítónknak nem tetszettek a képek. Nagy kívánt lenni, hatalmas kezekkel. Persze, mindkét kéznek egyformának kellett lennie. A festők közül Nalbagyan bizonyult a legravaszabbnak. Az ő képén Sztálin a szemlélő felé halad ; kezeit összekulcsolja hasmagasságban. ílvmódon alulról fölfelé irányul a látószög. Még egy lilliputi is óriásnak látszik ebből a perspektívából. Nalbagyan Majakovszkij tanácsát követte ; a festő úgy nézzen modelljére, mint a kacsa néz föl az erkélyre. Kacsa-látószögből festette meg Sztálint. Vezérünk és tanítónk nagyon elégedett volt. A kép reprodukcióit minden középületben kifüggesztették. Ott lógott még a fodrásznál és a fürdőkben is. Nalbagyan a honoráriumból mérhetetlen luxussal berendezett dácsát építtetett magának Moszkva közelében. Mint egy pályaudvari csarnok, olyan hatalmas volt az épület, kupoláival hasonlított a Baziliusz székesegyházhoz. Egyik tanítványom « a bajuszon álló Megváltó » templomának nevezte. Sztálin bajszára gondolt, amit Mandelstam « svábbo- gár-bajusznak » nevezett. Én a háború alatt találkoztam Sztálinnal. Határozat született, miszerint az Intemacio- nálé nem alkalmas szovjet himnusznak. A szöveg nem megfelelő. Valóban, micsoda szavak ezek : « Nem mentenek meg minket feisőbbrendű lények, se isten, se császár, sem tribunus ». Az isten és a császár Sztálin. Az ilyen szöveg káros ideológiai szempontból. Új sort találtak ki : « Sztálin nevelt bennünket ». Amint mindenki tudja, zseniális kertész volt. Aztán arra is rájöttek, hogy az Intemacio- nálé dallama külföldi, francia dallam. Micsoda ? Oroszországnak talán francia himnuszra van szüksége ? Nem tudunk magunknak saját himnuszt írni ? Természetes, hogy tudunk. Összeeszkábáiták a szavakat, a kész szöveget pedig megkapta több zeneszerző is : « írjatok új nemzeti himnuszt ! » Akár akarta, akár nem, mindenkinek részt kellett vennie a versenyen. Különben csapdát állítottak volna az illetőnek, mert a disznó kivonta magát egy országos jelentőségű feladat teljesítése alól. Számos zeneszerzőnek azonban alkalom kínálkozott, hogy kitüntesse magát, sőt, négykézláb bemásszon a történelembe. Sokan nagy gonddal készültek a feladatra. Az egyik ismerősöm például egyszerre két himnuszt is komponált, annyira szerette volna elnyerni a hivatalos állami szerző címét. Ez a világhírű komponista egyébként nem tűnt ki a szorgalmával. Most azonban a serénység csodájának bizonyult. Nos, rendben van, írtam én is egy himnuszt. Akkor aztán elkezdődött a himnuszok véget nem érő meghallgatása. Sztálin is többször megjelent ezeken a bemutatókon, és hallgatta a zenét. Végül kiadta a parancsot, hogy Hacsaturján és én írjunk közösen egy himnuszt. Ennél nagyobb ostobaság nem is juthatott volna az eszébe. Hacsaturján és én gyökeresen különböző komponisták voltunk. Stílusunk, munkamódszerünk és temperamentumunk egyaránt különbözik. És egyáltalán : mire való ez a zeneszerzői kolhoz ? Ellenszegülni lehetetlen volt, engedelmeskednünk kellett. Persze, nem közösen dolgoztunk, nem váltunk olyan kettósfogattá, mint Ilf és Pét1987. április
