Amerikai Magyar Értesítő, 1987 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1987-04-01 / 4. szám
rov. Hacsaturján nem zavart engem, és én sem őt. Én nem csinálok a munkámból fennkölt misztériumot. Nincs szükségem különleges munkakörülményekre, és nem állítom úgy be a dolgot, mintha komponálás közben valami más világban járnék. Régebben mindenütt tudtam komponálni, bármilyen lárma közepette, akár egy asztal sarkán is, föltéve, hogy nem lökdöstek túlságosan. Sajnos, ma már érzékenyebb vagyok. Az sem szokásom, hogy nagyszabású munkaterveket jelentsek be, mondjuk, hogy operát szándékozom írni valamilyen időszerű témáról — a szűzföldek föltöréséről és a talajjavításról, vagy balettet a világméretű békeharcról, vagy szimfóniát az űrhajósokról. Fiatalabb koromban többször tettem ilyen .óvatlan bejelentést. Olykor még ma is megkérdezik tőlem, mikor fejezem be végre a « Csendes Don » című operámat. Sose fogom befejezni, mert sose kezdtem hozzá. A legnagyobb sajnálatomra egyszer muszáj volt bejelentenem ezt a művet, hogy kikeveredjek egy kényes helyzetből. Létezik nálunk az önvédelemnek egy igen sajátos fajtája. Hogy ne kövezzenek meg. bejelented, hogy ilyen és ilyen művön dolgozol ; a mű címe persze legyen minél bom- basztikusabb. Ugyanakkor egy vonósnégyest komponál az ember, és közben csöndes elégtételt érez. Viszont a nagyfejűeknek bejelentjük, hogy készül a « Marx Károly », vagy « Az Ifjú dárda » című opera. Szabadidőben, kikapcsolódásként, akkor elnézik a vonósnégyest, és békén hagynak. Az « alkotói tervek » védőszárnyai alatt az ember háborítatlanul élhet vagy két évig. Minden zeneszerző maga felel a műveiért. Ez nem jelenti azt. hogy elvi ellensége volnék bármiféle közös szerzőségnek. Az irodalomban számos példát találunk sikeres szerzőpárosokra. Viszont a zenében nem tudnék ilyet mondani. Hacsaturján és én sem voltunk kivételek e szabály alól. Nem is nekünk jutott eszünkbe, hanem ránk parancsolták a közös munkát. Én egyébként nem vettem a dolgot túl komolyan, valószínűleg Hacsaturján sem, bár ezt nem tudom. A Hacsaturjánnal való együttlít mindenekelőtt azt jelentette, hogy az ember nagyszerűen eszik, élvezettel iszik és kellemesen társalog. Ezért, ha időm engedte, nem is mulasztottam el egyetlen alkalmat sem, hogy együtt legyünk. Most is összejöttünk, ettünk, friss híreket cseréltünk, és nem írtunk le egyetlen kottafejet sem, sőt, nem is gondoltunk a ránk bízott közös munkára. Később kiderült, hogy Hacsaturján épp aznap akarta elkezdeni a munkát. En voltam az (ó. rejtélyes szláv lélek !), aki letérítette őt a helyes útról. Megbeszéltünk egy újabb találkozót. Ez alkalommal én voltam tele munkakedvvel. Úgy képzeltem el, mint valami sjtortmérkőzést. Gyerünk ! Mindenki a helyére ! Alkossuk meg az állami himnusz nevű fönséges hangfestményt ! De hamar kiderült, hogy Hacsaturján (ó, rejtélyes örmény lélek !) éppen akkor igen rossz hangulatban volt, képtelen a munkára, és az ifjúság múlékonyságáról filozofált. Innunk kellett egy kicsit, hogy meg lehessen öt győzni, nem múlt el még egészen a fiatalsága. Közben beesteledett, és anélkül váltunk el, hogy a himnuszból akár egy sornyi megszületett volna. Kényszer-szimbiózisunknak azonban hoznia kellett valamilyen eredményt. Valóban salamoni módon oldottuk meg a kérdést : mindkettőnk írjon cgy-egy himnuszt egyedül. Aztán majd ismét találkozunk, és meglátjuk, melyik a jobb. A Hacsaturjánénak és az enyémnek a legjobb részeiből összeállítunk 1987. április____________ egy közös himnuszt. Persze, megeshetett volna, hogy gyökeresen különböző himnuszokat írunk, amelyek nem egyesíthetők. Ezért munka közben tájékoztattuk egymást. Mindegyikünk komponált otthon egy vázlatot, akkor összejöttünk, átnéztük a megírta- kat. újból elváltunk, és mindketten emlékezetünkbe véstük a társkomponista által készített variánst. Gyorsan haladt a dolog, noha fölmerült némi nehézség. Elkerülhetetlen volt, hogy bíráló megjegyzést tegyünk egymás munkájára. Hacsaturján viszont roppant érzékeny volt, őrizkedni kellett a bírálatától. Amikor koncert-rapszódiát írt Rosztropo- vicsnak csellóra, Rosztropovics nagyon ügyesen viselkedett. Néhány helyen változtatásokat akart. Ám hogyan lehet ilyesmit Hacsa- turjánnak tudtára adni ? Halálosan meg lesz sértve. Rosztropovics így adta elő : « Aram Iljics, csodálatos mű az öné. Aranyból van ! Egy pár hely azonban ezüst, aranyozza meg ezeket is ! » Ilyen formában Hacsaturján elfogadta a kritikát, és átdolgozta a Rosztropovics által kívánt helyeken. En, sajnos, nem rendelkezem Rosztropovics költői adottságaival. Egyébként is. ez a Rosztropovics vérbeli orosz ember : mindent tud, mindenhez ért. mindenre rájön. A zenéről már nem is beszélek, de el tud végezni minden fizikai munkát, és kiismeri magát a technikai dolgokban. Én is tudok egyet-mást, például : egyetlen gyufával, legföljebb kettővel, meggyújtok egy farakást, akármilyen nagy a szél. Ezt a fogást még gyermekkoromban sajátítottam el, és nagyon büszke vagyok rá. Kedvenc foglalatosságom volt, hogy begyújtsak a kályhába, Még most is pontosan emlékszem, hogy közben a megelégedettségnek és a biztonságnak milyen jó érzése fogott el. Régen volt. Mindent összevetve : ügyes fickó voltam, megvolt bennem az oroszok ügyessége. De engem nem lehet Rosztropovicshoz hasonlítani. Es, persze, hiányzik belőlem a költői és a diplomáciai tehetség is. Nehéz lesz majd zöldágra vergődnöm Hacsaturjánnal. Mégis sikerült himnuszainkat egyetlen remekművé egyesítenünk. A vers zenéjét én csináltam, a refrénjét ő. Csupán születésének tragikomikus körülményei miatt beszélek erről a « mű »-ről. Amikor fölmerült a hangszerelés dolga, csaknem konfliktus robbant ki köztünk. Két variánst egyesíteni butaság lett volna. Gyorsabban megy a munka, ha mindketten elkészítünk egy-egy hangszerelési megoldást, s aztán a jobbiknál maradunk, vagy még gyorsabban, ha az opuszt csak egyikünk hangszereli meg. de mindketten aláírjuk. Ki végezze azonban a munkát ? Hacsaturján nem akarta, de én sem. Ekkor eszembe jutott egy gyerekkori játék, amelyet én meg a nővérem játszottunk, ha ki akartuk vonni magunkat valamilyen kellemetlen házimunka alól. Ki kellett találni, melyik kézben van egy kavics, s az vesztett, aki nem találta ki : neki kellett elvégeznie a terhes munkát. Kavics nem volt a közelben, úgyhogy azt javasoltam Hacsaturjánnak. találja ki. melyik kezemben van egy gyufaszál. Kitalálta. Én lettem a vesztes, nekem kellett hangszerelnem a himnuszt A himnusz-pályaművek meghallgatása fárasztóan elhúzódott. Végül kihirdették nagy vezérünk és tanítónk határozatát : öt himnusz kerül a döntőbe. Az Alekszandrové. lano Tuszkija grúz zeneszerzőé. Hacsaturjáné. az enyém és még a közösen komponált. Elérkezett az utolsó forduló. Erre a Bolsoj- ban került sor. Minden himnuszt háromszor játszottak : először a kórus énekelte, aztán a zenekar játszotta egyedül, majd a kórus és a Amerikai Magyar Értesítő zenekar együtt adta elő. Ilymódon meg lehetett állapítani, hogy miként hangzanak a himnuszok a különböző alkalmakkor. Ki kellett volna még próbálni a hangzást víz alatt is. de ez sajnos senkinek se jutott eszébe. Az előadás nem volt rossz, kimondottan exportképes színvonalon mozgott. A Vörös Hadsereg Ének- és Táncegyüttese szolgáltatta a kórust, a Nagyszínház zenekara játszott. Ha a himnuszokat el is lehetne táncolni, akkor biztos föllépett volna a Nagyszínház balettkara is. És jól is szerepelt volna. Mert a hangszerelés nagyon pontos volt, akár egy díszszemlén. így könnyen követhették volna a táncosok. Alekszandrov a saját kórusát vezényelte, és fickándozós kedvében volt. A bolsevik párt himnusza című művével érdemelte ki, hogy bekerült az állami himnusz komponistajelöltjei közé. Sztálin szerette ezt a dalt. A lelkesedéstől dadogva mesélte el nekem Alekszandrov, hogy miképp « emelte ki » a dalát Sztálin a többiek közül. A Vörös Hadsereg Ének- és Táncegyüttese Alekszandrov vezetésével egy ünnepi hangversenyen adta elő a dalt első ízben. Ez még a háború előtt történt. A szünetben Sztálin páholyába hívták Alekszandrovot. Nagy vezérünk és tanítónk megparancsolta, hogy a hangverseny végeztével még egyszer énekeljék el a dalt, csak neki. A címe akkor Dal a pártról volt. Alekszandrov induló-ritmusban adatta elő. Sztálin parancsa úgy szólt, hogy lassabban énekeljék, akár egy himnuszt. Miután meghallgatta, azt mondta róla, hogy « csatahajó értékű dal », és A bolsevik párt himnusza új címet adta neki. Ma is így nevezik. Alekszandrov hőn óhajtotta, hogy dalát nevezzék ki marsallá. szóval állami himnusz legyen belőle. Á meghallgatás folytatódott, a zeneszerzők nagyon izgatottak voltak, többen magukkal hozták a feleségüket, én és Hacsaturján is. Kíváncsian pillantgatott mindenki a kormány- páholy felé, persze úgy. hogy ne legyen feltűnő. Végre elült a zaj a színpadon. Akkor behívtak minket a kormánypáholyba. Sztálinhoz. Útközben, csak úgy mellékesen, mindnyájunkat megmotoztak. A kormánypáholynak van egy kis előcsarnoka, oda mentünk Az előcsarnokban ott állt Sztálin. Már leírtam a külsejét. A színtiszta igazságot mondom, ha azt állítom, hogy Sztálint látva nem fogott el semmiféle rémület. Izgatottság pefsze igen, de nem rémület. Rémületet az okoz. ha váratlanul azt olvasod az újságban, hogy a nép ellensége vagy. Nem tudod tisztázni magad, senki sem akar meghallgatni, senkinek nincs szava a védelmedre. Bárhova nézel, minenkinek az az újság van a kezében. Mindenki téged bámul, szótlanul. És, ha megpróbálsz egy szót is szólni, elfordulnak, nem hallgatnak meg. Ez valóban rémülétes. Gyakran álmodom ilyesmit. A legszörnyűbb az egészben, hogy mindent elmondtak és eldöntötték már. Te azonban nem tudod, hogy miért éppen így és nem másképp döntöttek. Már késő. hogy ellenvetést tégy. értelmetlen lenne vitatkozni. De itt ? Mitől kelfett volna itt félni ? Még semmi sem dőlt el. Még mondhatsz is valamit. Ezeket gondoltam a kövér fickót látva. Any- nyira alacsony volt, hogy senkinek sem volt szabad mellette állni. Sztálin komikusán hatott volna a viharmadár Makszim Gorkij mellett. Úgy néztek volna ki együtt, mint Zoro és lluru. Közös fényképeiken Sztálin és Gorkij ezért mindig ülnek. Itt Sztálin egyedül állt. A többi vezető funkcionárius a háttérbe vonult. A zeneszerzőkön kívül odarendelték még a két _________________21.oldal
