Amerikai Magyar Értesítő, 1987 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1987-04-01 / 4. szám
1987. április Amerikai Magyar Értesítő' DMITRIJ SOSZTAKOVICS IRODALMI ÚJSÁG Sztálin, a művészetek atyja * Részlet a világhírű szovjet zeneszerző « Tanúvallomás » című. Nyugaton megjelent memoárjaiból. A magyar fordítást a « Máshonnan Beszelő » budapesti szamizdat első számából vettük át. Sztálin nagyon szeretett filmet nézni. Ha tetszett neki valamelyik film. azt sokszor megnézte. A Johann Strausszról szóló Nagy Keringő-1 például legalább egy tucatszor látta. (Mellesleg ez a tény semmit sem változtat azon, hogy szeretem Johann Strauss-t. A keringőnek kevés köze van a lezginkához. A Nagy Keringő rendezője ilyenformán nem keltette föl Sztálin haragját.) A Tarzan-filmeket, meg persze a szovjet filmeket is, nagyon kedvelte Sztálin. Nem került valami sok idejébe, hogy megnézzem minden szovjet filmet. Élete utolsó éveiben nagyon keveset forgattak, alig néhányat egy évben. Sztálin ugyanis a következő elméletet eszelte ki. Az elkészült filmek közül csak kevés a jó, és még kevesebb a valódi remekmű, mivel csak kevés olyan ember akad, aki remekművet képes alkotni. Sztálin maga állapította meg, ki tud remekművet készíteni, és ki nem. Kiadta a parancsot : rossz filmekre nincs szükségünk, de jókra sem ; csak remekművek kellenek. Ha meg lehet tervezni az autók és a repülőgépek termelését, akkor a művészi mesterművekét is meg lehet, kivált, ha filmekről van szó. Hiszen a filmelőállítás tulajdonképpen ipari munka. A költő írhat magának verset. Még azt is megteheti, hogy nem írja le, hanem emlékezetben tartja. Kiderült, hogy verset még büntetőtáborokban is lehet írni. A versek termelését valóban nehéz ellenőrizni. A zeneszerzők ellenőrzése is nehéz, különösen, ha nem kottázzák le operáikat és balettjeiket. Valamelyik esetleg ír egy vonósnégyest, és aztán otthon eljátssza néhány barátjával. Mindenesetre a zene nem rejthető el olyan könnyen a felsőbbség elől, mint a vers. Kottapapírra van szükség, a hangszereléshez pedig speciális partitúrapapírra. Ez utóbbi viszont nálunk hiánycikk, csak a zeneszerzők szövetségének tagjai kaphatnak belőle. Igaz, szükség esetén az ember maga is csinálhat partitúrapapírt, és lekottázhatja szimfóniáját az ellenőrző szervek engedélye nélkül. Mit tehet azonban a filmrendező ? Sajátos szakma az övé, némileg hasonlít a karmesterséghez. Első pillantásra az a benyomásunk, hogy a rendező — ahogyan a karmester is — akadályozza a többieket munkájuk végzésében. Ha alaposabban odafigyelünk, csak elmélyül ez a benyomás. A filmkészítéshez szükség van egy csomó emberre meg egy csomó pénzre. Sztálin korlátlanul rendelkezett mindkettővel. Ha parancsot adott egy film forgatására, elkezdték forgatni. Ha megparancsolta a forgatás leállítását, leálltak vele. Sokszor előfordult, hogy Sztálin parancsára megsemmisítették az elkészült filmet. Eizenstein filmjét, a Beszini rét-et is meg kellett semmisíteni. Ebben az esetben, az igazat szólva, nem fájt a szívem. Nem tudom elképzelni, miként született volna műalkotás a történetből. Egy tizenkét éves fiú följelenti az apját, hogy szabotál. A film persze dicsőítette ezt a csodagyereket. Nagy vezérünk és tanítónk tehát eldöntötte, hogy terv alapján kell megszervezni a filmtermelést. Ilf és Petrov receptje szerint járt el. Az ő egyik karcolatukban egy szélhámos elmegy egy kiadóhoz, és megkérdezi. hogy a kiadványoknak egy bizonyos százalékát itt is a rossz művek teszik-e ki. Azt a választ kapja, hogy igen. ez a helyzet. Erre javasolja, hogy ezt a bizonyos százalékot kitevő rossz könyveknek a megírásával kizárólag őt bízzák meg. Sztálin fölhasználta az ötletet. Úgy döntött, hogy ha évente csak néhány filmremekmű készülhet, akkor forgassanak csupán néhány filmet, és legyen mind remekmű. Ezt olyan rendezők fogják biztosítani, akik már korábban is készítettek Sztálin ízlése szerint való remekműveket. Éppoly egyszerű, mint amilyen bölcs ötlet. így is lett. A Moszfilmben, az ország legjelentősebb stúdiójában csak három filmet forgattak : az Uszakov tengernagy-ot. a Glin- ká-1 és a Felejthetetlen 1919-et. Ezeket a filmeket olyan rendezőkre bízták, akikről Sztálin halálbiztosan tudta, hogy remekműveket alkotnak. Természetesen az ő segítségével, és « tanácsait » pontosan követve. A három kiválasztott rendező : Mihail Romm, Grigorij Alekszandrov és Mihail Csiaureli. Az utóbbi az általam ismert egyik legdörzsöltebb csirkefogó. Nagy tisztelője volt a muzsikámnak, amiből egy hangot sem értett. Nem tudott volna megkülönböztetni egy klarinétot egy fagott-tói, vagy egy zongorát egy WC-csészétől. Megkezdődött a terv által előírt remekművek forgatása. A sors viszont úgy akarta, hogy a filmalkotások államilag hitelesített létrehozói egyszerre dőljenek ki : Romm a lábát törte, Alekszandrovnál keringési zavarok léptek föl, Csiaureli pedig valami esküvőn betegre itta magát. Bekövetkezett a katasztrófa : leállt a szovjet filmgyártás. Bezárták a Moszfilm összes stúdióját. Denevérek fészkelték be magukat. Csak egy szoba volt világos, az igazgatóé, aki éjszakánként virrasztó«, és várta Sztálin telefonhívását, mert Sztálin előszeretettel telefonált éjszaka. Megszólalt a telefon. A minden porcikájá- ban remegő igazgató beszámolt nagy vezérünknek és tanítónknak a tervbe vett alkotások készítőinek egészségi állapotáról. Azt hihette volna az ember, hogy nem egy filmgyár igazgatója referál, hanem egy kórházi főorvos. Sztálin dühös lett ; akadályozzák a művészi alkotások termelésére vonatkozó fennkölt elméletének megvalósulását. Egyáltalán nem volt ínyére az ilyesmi. Nemcsak az igazgató, hanem az egész Moszfilm sorsa Romm lábától függött. Sztálin ugyanis könnyű szívvel bezáratta volna a Moszfilmet, és a Szovjetunió valamennyi mozijában kedveit Tarzan-filmjeit játszatta volna, legföljebb még a híradót. Szegény rendezők ! Mindegyikük Sztálinra sandított. Úgy megdermedtek a tekintetétől, mint a nyulacska a kígyóétól. Es erre még büszkék is voltak ! Volt a Kremlben egy külön vetítőterem Sztálin számára. Éjszaka is vetíttetett ott filmeket. Ó ezt munkának tartotta, és mint minden gonosztevő, ő is éjjel dolgozott. De nem akart filmet nézni egyedül. A politikai bizottság összes tagjának kötelező volt a jelenlét, úgyszólván az ország egész vezetőségének ott kellett lennie. Sztálin hátul ült, egyedül egy sorban. Senkit nem tűrt maga mellett. Többször is pontosan elmesélték nekem ízeket a részleteket. Az egyik rendezőtől hallottam, hogy egy vetítésen vezérünknek és tanítónknak zseniális ötlete támadt . Egy szovjet film volt a műsoron. Amikor befejezték a vetítést. Sztálin azt kérdezte : « Hát a rendező hol van ? Mért nincs itt ? Miért nem hívtuk meg a rendezőt ? Ezentúl a rendezőt is meg fogjuk hívni. Úgy hiszem, elvtársak, ez hasznos lesz. Ha itt van a film rendezője, köszönetét mondhatunk neki, közölhetjük vele a szükséges kritikai észrevételeinket és óhajainkat. Megkérjük a rendezőket, hogy ezentúl legyenek jelen a vetítéseken. Hasznos lesz nekik és az ügynek. » Ismertem az első rendezőt, akit ez a nagy megtiszteltetés ért. Nagyon művelt, de nem valami bátor ember volt, a hangja kicsit magas és sipító. Egyszóval nem kimondottan harcos egyéniség sem a szavak, sem az elmeél terén, de kulturált valaki, akinek teher volt ez a fajta filmcsinálás. Gyakran rendezett a Drámai Színházban. Ez fölüdülést hozott a sem lelkileg, sem testileg nem robosztus alkat számára, mert Sztálin a színházakat korántsem kísérte oly éber figyelemmel, mint a filmet. Színházi rendezés közben megköny- nyebbült és föllélegzett az emberem. A rendezőt tehát odarendelték a Kremlbe. Tucatszor megmotozták, míg a vetítőterembe ért. Ott leültették az első sorba Balsakov, a filmipari miniszter mellé. Az évente csak három filmet gyártó filmiparnak külön minisztere volt. Köztünk szólva, ennek a miniszternek én veszélyességi pótlék címén kiutaltam volna naponta egy üveg tejet, mivel a munkája olyan káros volt az egészségre, hogy teljesen felőrölte az idegeit. Hallom, hogy ez a Balsakov megírta az emlékezéseit. Vajon milyen címet adott neki ? « Bún és Bűnhődés » ? A vetítés elkezdődött. Sztálin, mint mindig, most is hátul ült. A rendező persze nem a filmre és az én kísérőzenémre figyelt, hanem hegyezte a fülét, hogy minél többet próbáljon meghallani abból, amit hátul beszélnek. Egyetlen hatalmas vevőkészülékké vált. A Sztálin széke felöl érkező minden reccsenést vagy csikorgást sorsdöntőnek érzett, minden köhintés végérvényesen elmarasztaló ítéletként dörgött a fülébe. Mindenesetre ekként ecsetelte az ismerősöm érzéseit az előadás közben. A vetítés nem is sejtett magasságokba röpíthette, ahová, annyira vágyott, de elküldhette a poklok fenekére is. Tökéletes volt az eset dramaturgiája, mely a következőképpen alakult. A vetítés során bejött a terembe a Sztálin mellett akkor már évek óta titkári szolgálatot teljesítő Poszkrjo- bisev — ez a bárgyú hűségű igásló. Poszkrjo- bisev átadott Sztálinnak valamilyen iratot. A rendező Sztálinnak háttal ült, és természetesen nem mert hátranézni, így nem láthatta, hogy mi történik. Hallani azonban hallott. Sztálin fennhangon és bosszúsan mondta : « Mi ez a szamár locsogás ? » A teremben sötét volt, de az emberem szemében még jobban elfeketedett a világ. Csődület támadt : a rendező ájultan esett le a székről. A biztonsági szolgálat emberei odaugrottak, és kivitték a teremből. Amikor magához tért, fölvilágosították, hogy tévedett. Elmondták neki, hogy a vetítés után nagy vezérünk és tanítónk kijelentette : « A film nem is volt rossz, kimondottan tetszett. Viszont nem hívunk meg többé rendezőket a vetítésre, rosszak az idegeik. » Az ismerősöm által oly hőn óhajtott magasságok elérhetetlenek maradtak számára. Még az összetojt nadrágja helyett sem kapott másikat. Nagyon helyesen. Találóan mondta Csornij : « Ne add zálogba lelkedet egy nadrágért, inkább járjon a lelked nadrág nélkül ». ________________19.oldal
