Amerikai Magyar Értesítő, 1987 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1987-02-01 / 2. szám
198?. február Amerikai Magyar Értesitö 3.oldal dollárban kiegyezniük. Ez volt a második legnagyobb tusz-üzlet, amit Jefferson elnöksége idejéből számontartanak, de elképzelhető, hogy történtek még akkoriban más hasonló esetek is, amikre feledés borult . No jó, Jefferson - noha a legnagyobb elnökök közt tartják számon -, a messzi múltban élt, amikor mások voltak az erkölcsök és a szokások. De itt van a másik váltságdíjat fizető elnök is, aki a mi korunkban élt és ráadásul demokrata is volt - akárcsak Jefferson: Kennedy. Ez az eset mindössze kerek huszonöt évvel ezelőtt történt, illene hát emlékezni rá a demokratáknak. 1962-ben, amikor a gyászosemlékü - és Kennedy szószegő bizonytalankodása, vétkes habozása miatt véres kudarcba fulladt - Disznó-öböli inváziós kisérlet u- tán több mint ezer kubai szabadságharcos került Castroék fogságába, Kennedy elnök azzal próbálta helyrehozni a lelkiismeretét, hogy megbizottakat küldött kubába, a foglyok kiváltásáról tárgyalni. Az amerikai bizottságot Eleonor Roosevelt, a volt elnök özvegye vezette. Castro akkor gazdaságilag még a mostaniaknál is nehezebb problémákkal küszködött, igy hát leült tárgyalni, és elsőre 500 bulldózert kért, olyan tipust, amely- lyel repülőtereket lehet építeni. A bizottság ezt megtagadta és mezőgazdasági traktorokat ajánlott helyettük. Erre meg Castro mondott nemet. A következő amerikai ajánlat 20 millió dollár értékű mező- gazdasági termékekről szólt. Amikor a cu- bai diktátor ezt sem fogadta el, gyógyszereket és gyermektápszereket kínáltak a foglyok ellenében. Mivel Castro ezekben szenvedett legjobban hiányt, bele- mebt az alkuba és a foglyul ejtett szabadságharcosok hamarosan visszanyerték szabadságukat. * Egyik múltbéli esetet sem azért hoztam föl, mintha elítélendőnek tartanám akár Jefferson, akár Kennedy módszereit, amiért tárgyalásokba bocsátkoztak koruk terroristáival. Távolról sem, inkább elismerésre méltónak tartom, hogy vérontás nélkül szabadították ki honfitársaikat a fogságból. Mert ugye Jefferson i- dejében legalábbis - még az volt a szokás, hogy ha valahol a fekete földrészen, vagy a távoli ázsiában bajba került valamelyik gyarmatosító nagyhatalom polgára, az illető kormány nyomban odaküldött egy ágyús fregattot és ha kellett, fegyveres erőszakkal vett elégtételt a polgárán esett sérelemért. Jefferson is megtehette volna, hogy Afrika partjaira küld három hadihajót és porrálöveti a kalózok tanyáját. De ő inkább üzletember volt, mint hadvezér: és a célravezetőbb megoldást választotta, inkább, minthogy kockáztassa a túszok és katonái életét. Amikor jó pár évvel ezelőtt Carter elnök katonai akcióval próbálta kimenteni az amerikai túszokat Khomeini fogságából és a terv szégyenteljesen zátonyra futott - nemcsak a túszok maradtak továbbra is Teheránban, de amerikai életeket is feláldoztak, nem szólva az óriási a- nyagi veszteségekről -, a liberális körökből senki nem akarta felelősségre vonni Cartert sem a titkolózásért, sem az elvetélt csufosvégü kalandért. Most bünül rójják fel Reagannak, hogy nem verte nagy nagydobra a túszok érdekében folytatott tárgyalásokat és hogy szóbaállt a terroristákkal. Minden politikát - minden akciót - az eredmény igazol: Reagan módszere eredményesebb volt Carter minden kétbalkezes kísérletezésénél, miért akkor a gáncsoskodás? Amikor - jó pár hónappal ezelőtt - a terrorizmus megtorlására bombáztatta Lybiát, a liberális média nem túlzottan lelkesedett az erőmutogatás miatt, mondván, minek élezni a nemzetközi feszültséget és minek provokálni a Szovjetuniót. Most meg a békés akció ellen van kifogásuk: minden ellen, ami Ronald Reagantól és a republikánus adminisztrációtól indul ki. Es minden ellen, amit Amerika konzervatív közvéleménye helyesel. * Még néhány szót arról, a "vádpontról", hogy az Iránnak eladott fegyverek haszna a nikaraguai kontrák megsegítésére ment. Ez igaz. De vájjon nem szavazott meg a- zóta a kongresszus sokkal nagyobb segélyt a nikaraguai kommunista kormány ellen küzdő szabadságharcosoknak? Ami akkor még nem is volt ugyan legális, de mára már azzá vált. Miért lenne akkor bűn, amit North alezredes tett? Hadd idézzem erre vonatkozóan Patrick Buchanannak, a Fehér Ház kommunikációs igazgatójának szavait: "Nem az a kérdés itt, hogy esetleg áthágtak alaki törvényeket, hanem az, hogy meg tudjuk állítani a kommunizmust Közép- Amerikában:" És hozzátette: "Ha North alezredesnek sikerült 'megvágnia' Khomei- nit 30 millió dollárra és azt a kontráknak juttatta, akkor az Isten áldja meg North alezredest." A rózsaszínben játszó média főhangadói - a Sulzbergerek, a Rosenthalok és társaik - azt is szemére hányják Reagannek, hogy mindezt "titkosan" intézte. Nem a- dott előzetes tájékoztatást a tervekről és államtitkokról a New York Timesnak, mint tette például annakidején Ellsberg ur. Az ember csak bámul ekkora naivság láttán: hol élnek ezek az emberek, kiknek az érdekeit nézik, hogy ekkora előnyt akarnak adni az oroszoknak, akik mesterei a titkolózásnak és ez egyik nyitja politikájuk hatásosságának. A demokraták stratégái elszámitották
