Amerikai Magyar Értesítő, 1987 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1987-12-01 / 12. szám
1987. december Amerikai Magyar Értesitő- futott át az agyamon, de már be is csapódott mögöttem a zárkaajtó. 0>V\v, Uj fejezet kezdődött a börtönéletemben. De ennek részleteivel sem akarom untatni az olvasót. Legyen elég annyi, hogy az uj környezetbe való beilleszkedés a vártnál könnyebben és gyorsabban ment. A négy poloskafoltos fallal bezárt szűk négyszögben minden rangú és rendű embert megtalálhatott a társaságra vágyó... Volt ott tábornok és néptanitó, földmives és gyógyszerész, próbacsendór és református pap, szakács és keretlegény, fogorvos és falusi harangozó: egyszóval a társadalom minden rétege képviselve volt a zárkában, ahol egy pillanatra se volt csend, mert a húsz ember mind egyszerre beszélt. Legtöbben az ügyükről beszéltek, hiszen valameny- nyien tárgyalásra vártak, ki az emlékeit mesélte, ki a családja miatt aggódott, ki a jövő kilátásait latolgatta, ki csak úgy fecsegett, hogy teljen az idő. De meg kell adni, telt is: kivéve az éjszakákat, amikor mukkanni sem volt szabad s amikor az ember órákig hánykolódott a neki jutó kétarasznyi széles szalmazsákdarabon, amig álom jött a szemére. . . A nappalok amúgy is mozgalmasak voltak a Markóban: kit ügyészi kihallgatásra vittek, kit beszélőre, kit tárgyalásra. A zárka lakói folytonosan cserélődtek, naponta jöttek újak és mentek máshová a régiek közül. Olyan törzslakók, akik már néhány hetet töltöttünk együtt, csak kevesen voltunk. De mi már jól ösz- szeszoktunk és a közös sors, a közös megpróbáltatás nyomán^bizonyos barátság szövődött közöttünk. És ez jó volt, köny- nyebbé tette négy fal közé zárt nyomorúságos életünket: számontartottuk a napok múlását, verseket mondtunk, halkan daloltunk, közösen imádkoztunk. És készültünk a közelgő karácsonyra. Mert akkor már csak pár nap választott el bennünket az ünneptől. Fájt róla beszélni, mert valamennyiünk számára ez volt az első advent távol szeretteinktől. Mégis úgy tettünk, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy az idén a Markó első emeletének huszas számú zárkájában töltjük a karácsonyestét. Már megkezdtük a "visszaszámlálást": még egy hét, még hat nap, még öt. Nem tudom, mit vártunk ettől a karácsonytól, de a várakozással is telt az idő. Meg a tervezgetőssel: vártuk az ünnepre engedélyezett élelemcsomag érkezését, készültünk a hazai izekre, tervezgettük, hogyan fogjuk bec>sztani az otthonról jött falatokat. És terveztük azt is, hogy kis műsorral fogjuk meglepni szentestén a zárka többi lakóit, ne érezzék 3-oldal annyira a család hiányát. Lesz, aki i- mát mond, egyikünk kis beszéddel idézi fel a karácsony hangulatát, másikunk elszaval egy verset, aztán valamennyien együtt eldudoljuk a legszebb karácsonyi énekeket. És lélekben hazaszállunk a családhoz, melynek hiányát együtt talán kevésbé lesz fájdalmas elviselni. • Három nap választott el a szentestétől, amikor késő délután a nevemet szólították. A felvételi irodára vezettek. Mivel szabadulásra nem számíthattam, rosszat sejtettem. Az ajtóban géppisz- tolyos rendőr várt. Az Írnok cédulát a- dott át neki. Közben, ahogy rámnézett, mintha sajnálatot láttam volna a szemében. Lehet, hogy csak képzelődtem, de nem tűnt kifejezetten rosszindulatú fickónak, hát megkockáztattam a kérdést:- Hová megyünk? A rendőr felé fordult és úgy mondta: - Indulhatnak bajtárs! Csen- gery utca! Elgyöngültek a lábaim. Alig birtam lépni,ahogy a már teljesen sötét utcákon át elindultunk az Andrássy ut felé. Tehát visszavisznek az ávóra! Pótnyomozás. Egymást kergették fejemben a gondolatok: milyen szörnyűségeket hallottam már az ilyen pótnyomozásról! Nem hiába óvtak sokan zárkatársaim közül, hogy ne vonjak vissza semmit az ügyészi kihallgatáson abból, amit az ávón kivertek belőlem. Az ügyész csak bólogatott és jegyzőkönyvbe vette: fizikai erőszakot alkalmaztak s ha valamit aláirtam, csak azért tettem, hogy megszabaduljak az ütlegektől. Most majd bosszút állnak rajtam a nyomozók és az is az enyém lesz, amit ezután kapok tőlük - szorította el a szivemet a jeges rémület. És éppen karácsonykor - nyilait belém a felismerés - éppen a szentestét fogom egyedül, az ÁVH pincéjében tölteni. Mert hogy innét nem engednek el egyhamar, azzal tisztában voltam... De most már késő volt ezen meditálni; megérkeztünk. A sötét kapualj elnyelt bennünket és máris botorkáltam lefelé a pincébe vezető lépcsőn. Lent ugyanaz a durvaképü őrmester volt szolgálatban, aki két hónappal előbb elvette a nyakkendőmet és a cipőfűzőmet. Fölirta nevem és egy fiatal géppisztolyos ávós máris kisért a dohos, hideg pincefolyosón végig. Két helyen is átbújtunk a pincét átszelő vascsövek alatt, mig az egyik nyitott zárka előtt megálljt parancsolt az őr. Megbökött a géppisztolyával s én már bent is voltam. Az ajtó becsapódott, magam maradtam. Az első, amire gondoltam, hogy három nap múlva karácsony! Itt vagyok egyedül két emeletnyire a föld alatt és a hozzátartozóim nem tudhatják, hová tűntem a Markóból? Micsoda karácsonyuk lesz nekik is, szegényeknek! És nekem?...Végig-
