Amerikai Magyar Értesítő, 1987 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1987-11-01 / 11. szám
1987. november Amerikai Magyar Értesítő 7.oldal magyarság lelki alkatát. Az általánosítások és nyugati példák összekuszálása mellett csak vajmi kevés helytálló szám- * adattal merészeltek előállni. Megtudtuk, hogy a csonkahaza öngyilkossági arányszáma nagyjából évi ötezer halálesetnek felel meg. Ebből mindössze egyötöd, azaz egyezer magyar öngyilkos volt fizikailag beteg, a fennmaradó négyezer egészségi állapota teljesen kielégítőnek bizonyult, p A nyugati statisztikák alacsonyabb öngyilkossági arányát a halálesetek megállapítási módszerének tulajdonította a rádió előadója, aki szerint a nyugatiaknál az életbiztosítási jutalék miatt pró- I« bálják a halált okozó öngyilkosságot kiküszöbölni. A kommunista rendszerben viszont "orvos és nem jogász állapítja meg a halál okát." Ilyen feltevésre támaszkodva, jóval magasabbra becsüli a nyugati országok öngyilkossági statisztikáját. Vádaskodásában odáig megy, hogy egyetlen ' számadat’ idézése nélkül "kimutathatónak" I,, tartja az emelkedett öngyilkossági számarányt azokban a nyugati városokban is, amelyekben magyar származásúak tömegesen telepedtek le. Az előadó rendszer ellenes kritikája azáltal jutott kifejezésre, hogy kifogásolta az illetékeseket (értsd alatta a I« hatalom birtokosát; a kommunista pártot), akik nem törődnek az öngyilkossági kérdés tüzetes vizsgálatával. Közvetve u- gyancsak a zsarnoki rendszert teszi felelőssé azért a mulasztásért, amelynek következtében mindössze két telefonszám áll az öngyilkos-jelöltek rendelkezésére I* abból a célból, hogy végső elkeseredésük esetén, tettük elkövetése ellen hangolják őket. Az angolszász országokban ezek az un. "distress center"-ek, amelyek a válságba jutott emberek megmentésére létesültek. Ismételjük, helyénvaló kutatni, bon’ colgatni az öngyilkosság lélektani okait, * de az egész elemzés meddő marad, ha nem mutatunk rá a kétségbeesés, az élettől való undorodás igazi okaira; a lekiisme- reti szbadság teljes hiányára, az Istenhit intézményes kiölésére, a vallásgyakorlat üldözésére, a szellemi és lelki értékek sárbatapodására, a nyomasztó la^ káshiányra, röviden a marxista anyagel- vüség és a szovjet megszállás által előidézett megannyi korlátozás, bűn és erkölcsi fertő miatt kell ötezer magyarnak időelőtt távozni az élők sorából. Nem * véletlen tehát, hogy a társadalmi feszültség tanúbizonyságaként legújabban ► terjesztett röpirat 18 jelszava közül az első "több demokráciát és több szocializmust", az utolsó pedig "inkább szovjet turistákat mint szovjet katonákat" követel . * ____________ ____________________________ Ne felejtse el előfizetését megújítani!!! . ----------■ ■ —■ ■■ - —— — WASHINGTONI POSTA — Hatszázezer!? . . . A szállodában, ahol a kenyérrevalót keresem, dolgozik velem egy román fiú is. Regáti születésű, de mint kiderült, járt már Erdélyben, ahol kiterjedt magyar rokonsága él, sógorok, sógornők, meg hasonlók. Ennek folytán más véleménye van a magyarokról, mint honfitársainak általában, amit azzal is elárult, hogy szívesen használja kevéske magyar szókincsét és Cluj helyett Kolozsvárt mond. Ezért rögtön a szivembe zártam a fiút és ha kevés a vendég, gyakran elbeszélgetek vele erről-arról. Leginkább Erdélyről, meg a magyar-román együttélés problémáiról . Kollégám fiatal kora ellenére mindenről tájékozott és mindenről megvan a maga véleménye. Ceausescuról is, akit őrültnek tart és Románia szerencsétlenségének. Látszólag őszintén elitéli a magyarok elnyomását és a rokonaitól hallott példákkal még alá is támasztja mindazt, amit erről mondok. Szóval egészen jól megértjük egymást sok tekintetben - bár minden román igy gondolkozna! -, amig valamelyik beszélgetésünkkor észre nem vettem, hogy van egy pont, amelynél megmakacsolja magát. A hitleri idők zsidóüldözéséről került szó és megkockáztattam a megjegyzést, hogy a vasgárdisták bizony nem bántak kesztyűs kézzel a zsidókkal és jópárezret eltettek láb alól. És később Antonescu is jó pontokat akart szerezni Hitlernél azzal, hogy még a német követeléseket is túlteljesítve terelte internálótáborokba a zsidókat, ahol legtöbbjük elpusztult. Román kollégámat mintha vipera csipte volna meg; kézzel-lábbal magyarázta, hogy Romániában a hajuk szála sem görbült meg a zsidóknak és ha néhányuknak mégis baja esett, az a németek lelkén száradt. A román hatóságok úgy mentették a zsidókat, ahogy tudták - bizonygatta -, a túlkapásokért a németek a felelősek. Csak ámultam és bámultam, ahogy körömszakadtáig tagadta a köztudott tényeket, de nem vitáztam vele. Aztán később, hogy lecsillapodott, egy őszinte percében elárulta, hogy az apja Antonescu alatt nagy kutya volt és neki is azért kellett disszidálnia, mert ennek következményeit még ma is nyögi az egész család. - De - tette hozzá később lehiggadva, de nagyon komolyan - ha apámnak semmi köze se lett volna az akkori rendszerhez, akkor is kitartanák amellett, hogy Romániában nem esett baja a zsidóknak, mert ez nemzeti érdekünk. Tudod - mondta elgondolkozva -, a mostani Holocaust-hisztéria légkörében egy nép számára nincs súlyosabb vád,
