Amerikai Magyar Értesítő, 1987 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1987-10-01 / 10. szám
1987. október / Amerikai Magyar Értesítő 3.oldal örömöt okozzak neki, még azt a részt is fölolvastam, ahol a cikkiró kioktat bennünket arra, hogy 1987-ben már nem lehet ugyanúgy gondolkozni, ahogy Mind- szenty biboros gondolkozott 40 évvel ezelőtt: mert - úgymond - aki igy tesz, az képtelen átjutni a politika buktatóin és megállt, mig az idő tovább haladt . Vitatkozó társaim diadalmasan néztek rám és várták, hogy összeomlók ezen érvek súlya alatt s majd egyszer igazat adok nekik. Egyikük még orrom alá dugta a cikknek azt a részét is, ahol a szerző szemünkre veti, hogy ez a magatartás nem használ, de sokat árt és a jövő utjának a "pogány hatalommal való párbeszédet" jelöli meg, mondván, hogy a józan párbeszéd az idő parancsa. * Mélyen elszomorító ilyen megalkuvást hirdető Írásokat olvasni s éppen egy katolikus pap tollából. S ezek után még csak csodálkozni sem lehet azon, hogy akadnak szép számmal az emigrációban olyanok, akik Ötvenhat elfelejtését, vagy legalábbis emlékének elszürkitését kívánják. A két gondolkozásnak közös a gyökere: ne "idegesítsük" a hazai hatalom urait régi dolgokkal, ne emlékeztessük őket kellemetlen eseményekre, mert azzal csak ártunk és zavarjuk a"békés építő"munkát. Ami ezt a békés építő munkát illeti, annak értékéről és főleg eredményességéről meggyőződhettünk az elmúlt évtizedek alatt. És a kormányzat őszinteségéről is, mellyel az ország növekvő jólétét akarja. A kommunista rendszer urainak egyetlen gondja a hatalmuk biztosítása és a számukra ebből származó minden lehető haszon lefölözése. Ezt bizonyítja az ország mostani állapota: mind ázdaságilag, mint egyéb tekintetben erkölcsök, közösségi gondolkozás, magyar érzés, stb.) olyan mélypontra jutott hazánk társadalma, amilyenre még nem volt példa. És ezt ma már nemcsak az egyre növekvő számú hazai ellenzék soraiból állapítják meg, hanem olyan, a rendszerrel szolidáris irók, újságírók is szóváteszik, akik szivükön viselik a haza sorsát és megértik a nemzet gondjait. Szégyen-gyalázat, hogy amikor a hazai belső ellenzék tagjai nem félnek hangoztatni a magyar nép sérelmeit, és van bátorságuk nyíltan szembemenni a diktatúrával, addig idekint, a szabad világ biztonságában akadnak, akik megalkuvást, az igazság elhallgatását javasolják. A történelem már megtanított rá, hogy egy nép csak azt veszíti el végérvényesen, amiről önként lemond, amiért a küzdelmet önként feladja. Aki zokszó nélkül beéri a félszabadsággal, nem érdemli a teljes szabadságot. De a nyugati szabadságban kinyilatkoztatni} hogy otthon a magyar nép "egy jószánde- ku marxista" uralma alatt el kell hogy fogadja a tényeket, az már bűnös felelőtlenség. Ötvenhat követelésének csak egészen kis hányada valósult meg s a legfontosabbakat még máig sem teljesítette Kádár, ez a "jószándéku marxista", aki a forradalom után százával végeztette ki az "ellenforradalmárokat", fiatalkorú diákgyerekektől Nagy Imréig. És Ötvenhat eszméi, aforradalom célkitűzései, melyekért annyian hullatták vérüket a pesti utcán és haltak meg a bitófán, mindmáig nem évültek el. Ezeket ápolni, ezeket ébrentartani kötelességünk és év- ről-évre emlékeztetni rájuk elsősorban az emigráció feladata. Mert ideálok nélkül nem lehet élni, csak létezni. S a- hogy évről-évre fölidézzük 1848 forradalmának szabadságideáljait, ugyanúgy minden esztendő októberében le kell rójuk tiszteletünket 1956 hősiessége előtt is. 1848-tól már közel másfél évszázad választ el, de a Nemzeti dal strófái még ma is megdobogtatják szivünket és a márciusi ifjak lelkesedése éppúgy hat ránk, mint ahogy hatott az előttünk lévő minden generációra. De mi lett volna, ha azon a bizonyos március 15-én Petőfi nem a Talpra magyar riadóját szavalja el a Nemzeti Muzeum lépcsőjéről, hanem ezzel fordul az odasereglett tömeghez: - Nincs mit tenni! Beláthatatlan ideig ez a kormány marad Magyarországon. Nem lesz más Magyarország! Az idő parancsa a józan párbeszéd... Az a nép, amely adott esetben nem képes hősi kiállásra és áldozatra, előbb- utóbb kihull a rostán és eltűnik a történelem színpadáról. Az a nép, amelynek nincsenek hősei, nem képes példaképet állítani az uj nemzedékek fiai és leányai elé, akiknek nincs kire fölnézniük és nincs kiért lelkesedniük. Közömbösen, hit és eszmények nélkül nőnek föl, érzéketlenül a köz gondjai iránt és nagy tettekre képtelenül. 1956-tól mindössze harmincegy év választ el bennünket: otthon is, emigrációban is még sokan élnek, a- kik tanúi voltak akkor azoknak a csodálatos napoknak. Az ő emlékeiket, az ő élményeiket nem szabad elszürkülni hagyni, hanem évről-évre újra meríteni kell abból a kiapadhatatlanul bőséges forrásból, amit számunkra 1956 jelent. * Akiket az elején említettem, aligha kifejezett rosszindulatból vélekednek úgy, hogy elég Ötvenhatot ritkábban és szerényebb keretek közt ünnepelni, hanem talán óvatosságból, rosszul értelmezett
