Amerikai Magyar Értesítő, 1986 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1986-01-01 / 1. szám
k.oldal Amerikai Magyar Értesítő 1986. január Ilyen fontos és az egész emigráció politikaiállásfoglalását meghatározni kivá- nó okmányban ekkora hibát nem szabad elkövetni. Ha már az nem volt tisztában az idegen szó jelentésével, aki a nyilatkozatot fogalmazta, miért nem nézette át a végleges szöveget mással is? Egyáltalán: miért fogalmazta ezt a többoldalas, a Világkongresszus összességének véleményét összefoglaló iratot egyetlen személy? Miért hagyták a Világkongresszus résztvevői, hogy az illető kisajátítsa magának nemcsak a zárónyilatkozat sorsát eldöntő gyűlés vezetését, de magát a nyilatkozat összeállitását is? Nem nagy ügy, mindenki követhet el hibát - mondhatja erre valaki. Igaz, de nem egy ilyen horderejű esemény záróokmányában. Mert egy ilyen hibát kipécéznek a kommunisták és nevetségessé tehetik vele az egész emig- rációs megmozdulást: lám ezek még az i- degen szavakat sem tudják helyesen használni! Ha már a kritikai megjegyzéseknél tartunk és említettük a döntések kisajátítását, menjünk tovább ezen a nyomon. Mint már fentebb leszögeztük, a zárónyilatkozatnak az otthon és a megszállt területeken élő magyarság jogaiért sikraszálló részeivel messzemenően egyetértünk, egy követelést azonban meg kell kérdő jeleznünk. A Zárónyilatkozat tizennégy követelést sorol fel s ezek közül egyet nem helyeslünk. Ennek a bizonyos 9- sorszámot viselő pontnak megszavazása már a kongresszus ülésein is csak hosszas vita után sikerült, mert oly sok ellenzője volt. Az emigráns sajtónak tehát kötelessége ezt a vitát a nyilvánosság elé tárni. Mert nem diktatúrában élünk,ahol egy szűk csoport előre elhatározhat valamit, hogy aztán ráerőszakolja akaratát a kérdésre föl nem készült többségre . Miről is van szó tulajdonképp? És hogyan szól ez a bizonyos 9. pont? Azt követeli, hogy a hazai hatóságok rehabilitálják Nagy Imrét. Senki sem vonja kétségbe, hogy Nagy Imre, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa által 1956. október 2k-én kinevezett miniszterelnök az első napok ingadozása és tétovázása után a forradalom ügye mellé állt és^mint a kormány elnöke ő oszlatta föl az Államvédelmi Hatóságot, ő tárgyalt az oroszokkal az országból való kivonulásukról és ő jelentette be a Varsói Paktumból való kilépést. De azt senki sem állíthatja, hogy ezt saját akaratából, vagy jószántából tette. Nagy Imre nem készült erre a történelmi szerepre, őt a véletlen körülmények dobták az élre, mivel a kommunista pártvezetőség nem táplált soraiban senkit rajta kivül, aki ne lett volna annyira kompromittálva, hogy nevét miniszterelnökként lehetett volna szerepeltetni. Akivel próbálkozhattak az egyre veszedelmesebben föltörő elégedetlenség lecsillapitására, az csak Nagy Imre volt. Akinek nevét két év előtti félreállitása óta ellenzéki nimbusz ö- vezte pártkörökben. És ez széles néptömegek előtt is elfogadhatóvá tette a kommunista Nagy Imrét. Jobb hiján természetesen: hiszen 1956-ban, közel tiz évvel a polgári politikusok fizikai meg- semmisitése, likvidálása és külföldre üldözése után vajon létezett-e, létezhe- tett-e a kommunistákon kivül közéleti ember, akibe bizalmát vethette volna a magyar nép! Nagy Imre nem volt vezetője a forradalomnak, olyen értelemben mint Rákóczi vagy Kossuth, legalábbis nem. Az 1956-os magyar szabadságharcnak nem voltak kiemelkedő vezető egyéniségei. Ötvenhatot a magyar nép csinálta. Akik az élre kerültek s akiknek nevét később, mártírhaláluk után megismerte a világ, egytől- egyig kommunisták voltak, akik átáltak ugyan a forradalom oldalára, de ma már azt is nehéz megállapítani, hogy ezt i- gaz meggyőződésből tették, vagy csupán gyakorlati meggondolásból. A forradalom rövid tiz napja kevés volt ahhoz, hogy erre fény derüljön. De ma már kár is ezt a kérdést firtatni. Nagy Imre, Maiéter és Gimes, meg a többiek a forradalom ügyéért szenvedtek mártírhalált és ez elég ahhoz, hogy tiszteljük emléküket. De ahhoz már kevés, hogy magasabb piedesztálra helyezzük ő- ket, a magukat mindvégig kommunistának valló és csak pár nappal előbb megtért párttagokat, mint amilyen megkülönböztetett helyet kell elfoglalnia szivünkben és történelmünkben Mindszenty Józsefnek, és azoknak, akik mindvégig állhatatosan antikommunisták voltak, egész életükben harcoltak a kommunizmus ellen és ezér~ szenvedtek üldöztetést, ezért áldozták életüket is. * A clevelandi Világkongresszus követeli Mindszenty József rehabilitását is, de vajon állithatjuk-e egyvonalba, egymás mellé Mindszenty Józsefet és Nagy Imrét? És még valami! Menjünk vissza az időben: rehabilitálta-e a hazai kommunista rendszer valaha is a második világháború hőseit, a bolsevista hordák ellen hősi halált halt, hadifogságot szenvedett, vagy elitéit, börtönben meghurcolt , kötelességteljesitésükért, helytállásukért, hazaszeretetükért kivégzett honvédeket, tiszteket, volt magyar katonákat? Mielőtt Nagy Imre rehabilitását követeljük, előbb követelni illenék az ő rehabilitásukat! Azt, hogy a kommunisták végre ne csak rágalmakat szórjanak rájuk és szovjetellenes har-
