Amerikai Magyar Értesítő, 1985 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1985-12-01 / 12. szám
10.oldal Amerikai Magyar Értesítő 1985. december kérdezték tőle. - Ugyan ne tetessék magukat - legyintett a közben köré jegy ült vasutasokra barátunk -, tudják maguk nagyon jól, hol lesz a kisérlet! - Milyen kisérlet? - Hát a két mozdonnyal!- fölényeskedett a benfentes tájékozottságával az uj ságirószakma nagy Ígérete és félretólta az embereket, engedjék útjára. A katonák faggatni kezdték, milyen kísérletről beszél, mire részletesen elmondta nekik, miért kódorog már órák óta az állomás területén. A vasutasok egymásra néztek és egyikük a fejére mutogatott: ez bolond! Közben valaki már telefonált a mentőknek. Azok kényszerzubbonyt húztak a kézzel-lábbal kapálódzó és torkaszakad- tából ordítozó fiatalemberre, begyömö- szó'lték a mentőkocsiba és meg sem álltak vele Lipótmezőig. Eddig még hagyján! - mondta a szerkesztőnk, amint a telefonálás részleteit mesélte nekünk, - most jön a java! Mert képzeljétek, azt mondta nekem e- lőbb az orvos, hogy a kollégátok bolond! . . . Elakadt a lélekzetünk! Bolond? - Nos igen, - mesélte tovább a szerkesztőnk - akit bevisznek a diliházba, azt mind alávetik egy bizonyos rutinvizsgálatnak. Kollégátokat is megvizsgálták, föltettek neki pár kérdést, aztán úgy találták: nem normális. Nyugtátokat adtak neki és becsukták egy gumicellába. Most ott várja sorsát és hogy ti tréfa- csinálók, kihozzátok őt. Zavartan hallgattunk és rettentően szégyeltük magunkat. - Hát nem mentek?- zökkentett ki tétlenségünkből a szerkesztőnk hangja. Egyszerre ugrottunk talpra és indultunk az ajtó felé. Taxit fogtunk: irány a Lipótmező! A dolog nem ment könnyen: először a kapun nem akartak beengedni, aztán az orvost nem találtuk az óriási sárga é- pület folyosóutvesztőiben. Amikor pedig végre rábukkantunk, alig akart szó- baállni velünk. - Értsék meg végre - mondta ingerülten -, a barátjuk beteg. Ha nem is közveszélyes, de beteg. Hiába akarnak meggyőzni engem arról, hogy normális, az orvos én vagyok, én tudom, mi a baja! Nem, nem engedhetem haza! - vágta el a vitát. Faggatni kezdtük: miben nyilvánul meg barátunk elmebaja? Kerek kis szakelőadás formájában akkor ott fölvilágosított bennünket, hogy mik a szimptómák, mit mutattak a tesztek. - Az elmebeteg- sék első tünete, hogy az illető elveszíti a logikai érzékét, - magyarázta -. Mindig mást mond és mást tesz, mint a- mit a körülötte lévők várnak tőle. A kérdésekre zavarosan felel és elhisz olyasmiket is, amire normális, logikus gondolkodású ember csak legyint és mosolyog. Lám - emelte föl az ujját -, ez a fiú is nagy újságírónak képzeli magát és logikát nélkülöző agyával elhitte ezt a mozdonymesét, amit maguk beadtak neki. Azt fantáziálta, hogy ez lesz az élete nagy riportja és ehhez körömszakadtáig ragaszkodott. Rögeszme! Tipikus elmebaj! - legyintett -. Még a vasutasokkal is vitatkozott, hogy ne próbálják eltitkolni előtte a titkos kísérletet, mert ő tudja, amit tud. És neki meg kell azt írni, mert ezt a témát ráosztották. Képzeljék még nekem is bizonygatta, hogy a mozdonykisérlet komoly dolog volt! Elmebaj, világos eset! Kezelésre szorul, de még meggyógyulhat.- zárta le a vitát az elmegyógyász. Mind egyszerre kezdtünk beszélni, és valósággal agyonérveltük az orvost.Hogy nem teheti tönkre az életét, a karrierjét, azzal,hogy ilyen fiatalon bolondokházába csukátja barátunkat. Hátha még van remény a gyógyulásra: csak próbaidőre engedje ki, a mi felelősségünkre. ígérjük, vigyázunk rá, aláírunk bármilyen papirt és többet nem követünk el vele ilyen gálád tréfát. Az orvos - látván kétségbeesésünket - végül is beadta derekát. - Nézzék - mondta - háború van, rendkívüli időket élünk. Lehet, hogy barátjukat behívják katonának s majd a Jóisten eldönti, hogyan oldja meg a kérdést. Nem bánom, adok egy papirt, hogy jelenleg nem köz- veszélyes a beteg és a maguk felelősségére kiengedem párhónapi próbaidőre. Aztán majd meglátjuk.. . Boldogok voltunk! Tiz perc múlva köztünk volt a kollégánk: kitörő örömmel fogadtuk, hátbaveregettük, ölelgettük. Egy pillanatig sem neheztelt ránk.- Képzeljétek, ezek a marhák inkább ide hozattak, csakhogy elüssenek a riporttól! Hogy miket ki nem találnak az emberek, csupa szakmai féltékenységből! Pedig már láttam a mozdonyokat, de ez a piszok MÁV annyira titkolódzik, mert nem akarták, hogy újságba kerüljön a dolog! No majd máskor!... Túljárok én még ezeknek az eszén! - fogadkozott magabiztosan és valósággal ünnepeltette magát, mint hivatás áldozatát, a szakma mártírját. A fiút aztán tényleg elvitték katonának, kikerült a frontra, ahol hamarosan rákerült a hősi halottak listájára. Ott is^holmi buta beugratás áldozata lett. Április elsején valaki azzal ébresztette az állásban, hogy kitört a fegyverszünet és a ruszkik turósrétest osztogatnak mindenkinek, aki átmegy hozzájuk. 5 - még álomittasan - fölkászálódott és úgy ahogy volt, elindult a párszáz méterre lévő orosz vonalak felé. Nem akart kimaradni a szenzációból, meg - mondják - nagyon szerette a turósrétest. Alig tett pár lépést, a
