Amerikai Magyar Értesítő, 1984 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1984-04-01 / 4. szám
1984. április Amerikai Magyar Értesítő 3.oldal A németek különben sem rendezkedtek be - nem volt rá idejük és erejük - hosszabb tartózkodásra: egyedül a Gestapo szervezte meg a hatalmát és nyújtotta ki csápjait a számára veszélyesek felé, de a németek nem létesítettek kulturházat a főváros kellős közepén, nem Íratták át a magyar történelmet s főleg nem hivták, hogy nemzeti ünneppé tegyük március 19.-ét... (Ha megnyerték volna a háborút, könnyen lehet, hogy mindez bekövetkezett volna, de most nem "mi lett volna, ha" játékot játszunk, hanem a tényeket nézzük. S e- zek közé tartozik még sajnos az is, hogy a németek által megszállt országok közül Magyarországon kapta a Gestapo a legtöbb feljelentést - zömében névtelenül, ezerszámra. . . -, s amikor aztán fordult a kocka, a szovjet NKVD szárnyai alól kibújt ÁVÓ nem győzte leadminisztrálni a besugásokat...) Sem a Horthy-diktatúra" alól, sem a németek alól nem törekedett felszabadítani egyetlen lelket sem Sztálin, mindössze egész Középeurópát bolsevizálni akaró hóditó hadjárata közben magszállta Magyar- országot, mint ahogy leigázta a többi ut- jábaeső országokat, még a győztes szövetségesekhez tartozó Lengyelországot is. Közönséges imperialista hódítás volt ez, akár az előző századokban az angolok ko- lonizálása. Akik legalább az afrikai félvad törzsekkel szemben civilizációs fölényükre hivatkozhattak. De az oroszok Kö- zépeurópában?... A mindenkori hódítók fő vonulási irányába eső, a "népek országútján" megtelepedett nemzeteknek ez a végzetük: Batu kántól Hitlerig és Sztálinig minden hóditó végigdulta a középeurópai lapályokat és kirabolta a termékeny, de könnyen járható védtelen síkságokat. Évszázadokon át. Megszállta, leigázta, meghódította, de a felszabadítás hamis legendájával e- lőször 1945. április 4-én kell megbarátkoznunk. A második világháború végén, a- mikor az imperialista agresszorok kölcsönösen ideológiai mezbe burkolták valódi szándékaikat, bele kellett törődnünk abba, hogy az otthonainkat fölperzselő, asszonyainkat meggyalázó, fiainkat Szibériába hurcoló, minden mozgathatót elrabló, a gyűlölködés, a nyomor és az istentagadás rendszerét nyakunkrahozó Vörös Hadsereg - nem legyőzött, nem leigá- zott bennünket, hanem felszabadított. De ez még nem elég a megszégyenülés- hez, a hazug mítoszok teremtéséhez, a történelem manipulálásához. Engem még a szovjet erőszak ránkkényszeritett magasz- talásánál is jobban ingerel, ha saját magunk felszabadításáról, a felszabadulásban való közreműködésünkről - magyar közreműködésről - hallok, vagy olvasok.Mert ez még talán a szovjet önzetlenségről szóló hazugságnál is nagyobb hazugság.És mennyire igyekszik a rendszer, hogy ezt a hazugságot elhitesse és beleplántálja az uj generációkba. Ennek az igyekezetnek egyik kirívó példája volt az a cikk, ami tavaly ilyenkor, április 4. évfordulójakor jelent meg az Elet és Irodalomban. Mire kezembe került és elolvastam, már nem volt aktuális: eltettem hát, hogy a legközelebbi gyászos évfordulókor elővegyem és Írjak róla. Az alkalom most jött el. Az irás cime "Felszabadítás vagy fel- szabadulás?" és a rendszer kedvenc hadtörténészének, Ölvedi Ignácnak egy interjú során elmondott véleményét tolmácsolja. Véleményét egy kérdésre, hogy tulajdonképen mi a helyes meghatározás: felszabadítás vagy felszabadulás? Ölvedi azt fejtegeti, hogy ő inkább a felszabadítást használja, mert az bizonyos aktivitást jelez. Állítja Ölvedi - volt aktivitás, nem is kevés. "Magyarországot a Vörös Hadsereg szabadította fel s ezért száznegyvenezer szovjet katona áldozta életét. De számtalan példát említhetnék a magyar nép áldozatkészségéről, hősiességéről is. Már 1944. őszén megindult az önfelszabaditási folyamat: határainkon túl húszezer magyar antifasiszta küzdött, itthon pedig ötvenezren jelentkeztek az uj hadseregbe, hogy résztvehessenek a felszabaditási harcokban. " Ha ezt a párizsi béketárgyalások idején, 1946-47-ben hangoztatja ilyen meggyőzően Ölvedi - vagy bárki más - megértem. De akkor bizony nem nagyon esett erről szó, s ha esett is, a szovjet békedelegáció - Molotovék - nem túlzottan méltányolták a magyarok közreműködését sa- játmaguk felszabadításában, a Vörös Hadsereg támogatásában. Mert nem is volt i- lyesmi. Ha a magyar nép többsége 1944 végére már bele is fáradt az akkor már nyilvávalóan elveszett háborúba és szívesen kimászott volna balőle, annyira csak nagyon kevesen vetemedtek, hogy az oroszok mellé álljanak és az ő oldalukról lőj jenek az országot védő magyar csapatokra. Zseniális trükk, hogy a cikk két alternativa között hagy választást - fel- szabadulás vagy felszabadítás - és harmadik lehetőségre nem is enged gondolni. Arra, hogy sem egyik, sem másik nem történt 1945 áprilisában, hanem egészen más: megszállták az országot és elrabolták a szabadságot, elvették függetlenségét. És ez az áldatlan állapot immár harminckilenc éve tart. Ha pedig arra gondolunk, hogy ez a négy évtized hová juttatta Magyarországot, milyen károkat okozott a magyar társadalomnak mennyire módszeresen irtott ki minden nemzeti érzést az ifjúság, a jövő nemzedékek leikéből, akkor csak gyásznaponként tudunk emlékezni 1945. április 4-re.
