Amerikai Magyar Értesítő, 1984 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1984-11-01 / 11. szám

hogy most nem számíthat a család, el kell mennie Tökoire. mert az ország várja 3 tőle a segítséget.

Maiéter Pál özvegye körülbelül ezeket mondotta el. Megjegyzem, hogy Maiéter szerepéről valószínűleg még sok vita lesz; Pongrátz Gergely — a Corvin-köz volt parancsnoka — nemrég Amerikában kiadott köny^eoen hevesen támadja őt. Szeretném korrigálni tévedésemet is: a megemlékezéskor azt mondottam, hogy Maiétert letartóztatása után a Szovjetunióba vitték ki. Ezt én börtönben hallottam a tököli magyar tárgyalóküldöttség egyik kiskatona sofőrjétől, akit valóban kivittek néhány hétre Ungvárra. Azóta azonban megtudtam, hogy ő is tévedett, mert Maiétert Tökölről Sashalomra — az ottani KGB-főhadiszállásra —. majd Kopácsival együtt a Fő utcai börtönbe szállították.

H: Térjünk vissza a Nagy Imre-csoporthoz. Októberben ők lettek a forradalom vezetői?

K: Nem. ezt így semmiképpen nem mondanám, bár nehéz a kérdésre egyértelműen válaszolni. A forradalom kitörését egyikük sem tervezte vagy szervezte — igaz. senki nem szervezte azt —, de ők nem is fogadták valamiféle kitörő lelkesedéssel. Az egyetlen Szilágyi József kivételével — aki október 22-én éjjel a műegyetemi diákgyűlésen a tüntetés megtartása mellett foglalt állást — a többiek féltek a felvonulás kiszámíthatatlan következményeitől is. Nagy Imre már 24-én reggel miniszterelnök lett. de még napokig a népmozgalom lecsendesítésére törekedett. Gimes és Losonczy is csak három-négy nap elteltével jutott arra a megítélésre, hogy demokratikus népfelkelésről van szó. Maiéter az első napokban még felvette a harcot a Corvin-köz felkelőivel...

H: Ez úgy hangzik, mintha ők a másik oldalon álltak volna...

K: Dehogy, erről szó sincs. A kérdés bonyolultabb. Nézd. én itt most a magam véleményét mondom, lehet, hogy érzékenységet sértek vele. A revizionisták nem voltak forradalmárok, ők reformisták voltak. Ez így van mind céljaikat, mind pedig módszereiket illetően. A Rákosi-Gerő klikktől és kiszolgálóiktól meg akartak szabadulni, a rendszeren javítani akartak — rokonszenves, hasznos, demokratikus irányban akarták megjavítani —. de az alapvető dogmákkal nem számoltak le. „Mi vagyunk a párt" — mondta Losonczy a Petőfi Körben, és a többiek is igy gondolták. Nagyobb politikai szabadságot akartak, de az egypártrend- szeren vagy legalábbis a kommunista párt hegemóniáján belül. Ésszerűbb, arányosabb gazdaságpolitikára törekedtek, jelentős életnívó-emelést kívántak, de a centralizált tervgazdaságon belül. Csökkentették volna a Szovjetuniótól való függőséget, de a szovjet érdekszférán belül maradva. Leginkább Tito Jugoszláviája felé orientálódtak — Tito aztán elárulta őket. Módszereik sem voltak forradalmiak. A pártot szerették volna saját irányításuk alá vonni, s épp azt nem tették. amivel később vádolták őket: nem akarták a vitás kérdéseket az utcára kivinni. Ennek az egész beállítottságnak volt egy taktikai, volt egy ideologikus és volt egy érdektől diktált oldala, de ebbe most ne bonyolódjunk bele...

Létrejött egy paradox helyzet. Amikor a forradalom kitört, ezen a revizionista csoporton kívül nem volt más, valamennyire is szervezett ellenzék. De nem is lehetett, mert az ÁVH minden más szervezkedési kísérletet csírájában folyton el. Kevesen tudják, hogy még 1955-ben is akasztottak, méghozzá csekély súlyú politikai cselekményekért is. Szóval többé-kevésbé szervezett erőként csak ezek a revizionisták voltak a színen, s így néhány nap eltelte után végül mégis ők lettek a forradalom vezetői, legalábbis a kormányban, a politikai színtéren.

Mindaz, amit az előbb mondottam. Nagy Imrét illetően nem teljesen igaz. <5 mindig is lojálisabb volt még a sztálinista párthoz is. mint követői, mindig tartotta magát a pártfegyelemhez, de ugyanakkor messzebbre látott. Nagyon jellemző, hogy miután 1955-ben kiszorították a hatalomból és súlyos rágalmakat szórtak rá, az MDP Központi Vezetőségéhez írta önigazoló beadványait, tanulmányait.

4 Ugyanakkor viszont e tanulmányokban már benne van a decantralizált gazdaság, a többpártrendszer, a pluralizmus, sőt a semlegesség gondolata. (A tanulmányok A magyar nép védelmében címmel 1957-ben megjelentek nyugaton.) Ez a kettősség a forradalom idején is megmutatkozott. Az első napokban párthüsege dominált. október 28 után viszont teljes szívvel és a végső konklúziókig eljutva tette magáévá a demokratikus nemzeti forradalom követeléseit s ebből azután már élete árán sem engedett.

H: És szerinted kinek volt igaza, a reformista vagy a forradalmi taktikát követőknek?

K: Ez a kérdés — úgy gondolom — ma is nagyon aktuális. A magyar forradalom tanulságait nem elemezték sehol Kelet-Európábán, s még itt. Magyarországon is a legtöbben valamiféle olyan lapos következtetésre jutottak, hogy nem lehet fejjel a falnak menni.

Már mondottam, hogy a forradalmat senki nem tervezte vagy szervezte — azt a dolgok logikája hozta magával —, s igy a forradalmi taktikát képviselők október 23 előtt nem is léteztek. A reformisták okkal gondolhatták azt, hogy az Ausztriából való kivonulás után, a XX. kongresszus után mód nyílik békés „desztalini- zálásra", viszont erőszakos változások sikerére lehetőség nincsen. De számomra fontosabb az, hogy ha látnak is esélyt a sikerre, forradalmat akkor sem akartak volna. A népben, amelyre annyit hivatkoztak, véleményem szerint valójában nem hittek és nem bíztak. Kora fiatalságuktól kezdve kommunisták voltak, a kommunista mozgalom pedig mindig is elitista jellegű volt, a tömegek spontán akcióit olykor felhasználta, de mindig rossz szemmel nézte, félt attól, hogy az i- lven akciók más irányt vesznek, mint amit az — úgymond — forradalmi elmélet képviselői kigondoltak. A kommunista mozgalomban több évtizedes partmunka után még mindig maradhattak —* és maradtak is — jóakaratú reformerek, forradalmárok azonban nem. A tömegek viszont másrészről éppoly joggal tarthattak attól, hogy a reformista program csak újabb manipuláció s ha Nagy Imre váltja is fel Rákosiékat-Gerőéket. ettől még a dolgok végül is visszacsúsznak majd korábbi kerékvágásukba. Ezért nem tették le a fegyvert akkor sem, amikor épp az ő harcuk eredményeként — ez a személycsere már megtörtént. Gomulka példája és az elmúlt tizenöt év története — a felülről kezdeményezett cseh változások és a lengyel „önkorlátozó forradalom” sorsa — számomra azt bizonyítja, hogy a népnek volt igaza.

H: Eleve téves lenne minden reformista útkeresés?

K: Nem. Az ország nem élhet állandó forradalomban, ez csak egy-egy pillanat. Sokkal hosszabbak a viszonylag békés, konszolidált korszakok, és ilyenkora legtöbbet éppen az ésszerű szociális és gazdasági reformok képviselői tehetik a nemzetért A problémát ott látom, hogy Kelet-Európábán a hatalom a reformerek működését sem tolerálja (még a „liberális" Magyarországon is csak a gazdasági reformok képviselői, mégpedig mérsékelt képviselői juthatnak szóhoz) s mivel ugyanakkor a radikális, forradalmi törekvések nem artikulálódhatnak, a reformistákat egyfajta hamis legenda kezdi övezni. Tehát a hosszú evolúciós folyamatokban nem tevékenykedhetnek igazán eredményesen, forradalmi helyzetben viszont korábbi kritikus magatartásuk, üldöztetésük, hírnevük és valamelyes szervezettségük folytán hangadó szerephez jutnak, amit a radikális népmo/galom reformista kanalizálására használnak fel. Forradalmi körülmények kozott ez tragikus következményekkel járhat. Kelet-Európábán ez a probléma állandóan jelen van.

H: 1956-ban a magyarok végül mégiscsak forradalmat csináltak. Nem ez vezetett a tragikus következményekre?

K: A magyar forradalom az egyetlen mozgalom Kelet-Furópában. amelv tel|e- sen tisztán és megalkuvásmentesen képviselte mindazt, ami e nepek közös vagva.

984. november Amerikai Magyar Értesítő 9.oldal