Amerikai Magyar Értesítő, 1983 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1983-02-01 / 2. szám

Amerikai Magyar Értesítő 13.oldal 1983. február BECSI NAPLÓ ZSŰRI NÉLKÜL Külföldi magyar képzőművészek kiállítása Budapesten Utoljára tizenkét évvel ezelőtt volt hasonló tárlat a Műcsarnokban. Most a festőkön, szob­rászokon, iparművészeken kívül a fotó- és építőművészek is résztvettek műveikkel. Mint­egy 300 volt a résztvevők száma, sokan közü­lük tengerentúlról küldték el munkáikat. Műértő látogatók véleménye szerint a kiál­lításon több jelentős nevet és alkotást lehetett látni, köztük Nicolas Schöffer, Amerigo Tot, Victor Vasarely műveit, viszont sokan csak azért kerültek oda, mert magyarok, nem pedig azért, mert a művészetben megütik a mérté­ket. A rendezőség egyeseket meghívott, egye­sek maguktól jöttek, feíajánlkoztak, sokan meg nem jöttek, mert nem kívántak a Magya­rok Világszövetsége meghívottjaként fellépni. Az természetesen mindenkinek magánügye, résztvesz-e egy ilyen kiállításon. Az igény meg jogos, ha valaki meg akarja mutatni szü­lőhazájának, mit alkotott. A döntő kérdés művészeti szempontból csak az, vajon jó szolgálatot tesznek-e a magyar művészet és művelődés ügyének, a külföldön élő alkotók hírének, ha nincs kellő értékelés, esztétikai szűrés, ha nem a minőség szempontja érvé­nyesül, hanem az is, hogy ki mennyire van jóban a Magyarok Világszövetségével, vagy épp a mai magyar politikai rendszerrel. Ez tette ferdévé, vegyessé a kiállítást, mely ily módon nem is tudott kellőképp informál­ni a külföldi magyar képzőművészet egészéről. A távolmaradások miatt hézagos lett a kiál­lítás, aki pedig ott volt, nem biztos, hogy azért volt ott, mert jelentős művész. A nemzetközi rangot jelentő külföldi magyar alkotók rossz szájízt kaphattak, hiszen úgy érezték, hogy korpa közé és kicsit a propaganda malmai közé keveredtek; másrészt viszont alapot adtak a magyar közönségnek a csalódásra, ajkbiggyesztésre: hát ezért kár volt külföldre menni, rossz festők itt is vannak, nem kellett volna ilyen tamtamot csinálni. Aki megnézte a külföldi magyar művészek tárlatával egyidőben rendezett magyarországi művészek országos kiállítását, az a benyomása támadhatott, hogy - néhány kivételtől elte­kintve - a hazai művészek középhada jobb minőséget képvisel, mint a külföldi magyar művészek átlaga. Persze ez a benyomás való­színűleg igazságtalan, hiszen a Magyarországon élő művészek alkotásait szigorú zsűrizés alap­ján választották ki, a külföldieket pedig nem­csak a minőség, nemcsak a művészeti érték alapján.-hat BUDAPESTI NYILATKOZAT 1982. november 20-i keltezéssel 72 magyar- országi értelmiségi aláírásával a következő nyi­latkozatot adták közre Budapesten; „1982. november 6-án és 7-én a román ál­lambiztonsági szervek több fiatal erdélyi ma­gyar értelmiségit őrizetbe vettek. A lakásukon házkutatást tartottak és a magyarországi és erdélyi politikai viszonyokkal foglalkozó do­kumentumokat foglaltak le náluk. Az őrizetbe vettek pontos száma egyelőre nem ismeretes. Név szerint a következőkről tudunk: Ara-Kovács Attila író, Kertész Attila színész, Szőcs Géza költő, Tóth Károly tanár. A hét folyamán többeket kihallgattak. Köz­tük volt Kertész Lóránt agrármérnök és fele­sége Kertész Éva, Józsa Márta, Bíró Éva, Keszthelyi András filozófus-hallgató és Tóth Károly né. Néhányukat, így Szőcs Gézát, Tóth Károlyt és feleségét súlyosan bántalmazták. Ara-Kovács Attilát és Tóth Károlyt néhány nap után szabadonbocsátották azzal a felté­tellel, hogy lakhelyüket. Nagyváradot nem hagyhatják el. Szőcs Géza az egész magyar nyelvterületen ismert kiváló költő hollétéről mind a mai napig nincs tudomásunk. Tartózkodási helyé­ről még legközelebbi hozzátartozói és barátai sem tudnak bizonyosat. Alapos a gyanú, hogy a politikai rendőrség máig sem helyezte sza­badlábra. Felhívunk mindenkit, aki teheti, tiltakozzék a romániai hatóságok eljárása el­len. Követeljük az esetleg még őrizetben lévők szabadonbocsátását és a rendőri zaklatások be­szüntetését! Budapest, 1982. november 20.” A budapesti Nyilatkozat aláírói között vol­tak Cseres Tibor, Csoóri Sándor, Czakó Gá­bor, Haraszti Miklós, Kodolányi Gyula, Kovács István, Mészöly Miklós, Petri György, Sánta Ferenc írók, Béládi Miklós, Domokos Mátyás, Kiss Ferenc, Pomogáts Béla irodalom- történészek, Benda Kálmán, Hanák Péter, Vá­sárhelyi Miklós, Vígh Károly történészek, Jan- csó Miklós, Kosa Ferenc, Makk Károly, Sára Sándor filmrendezők, Erdélyi Ágnes, Kis Já­nos, Tamás Gáspár Miklós, Tordai Zádor, Vaj­da Mihály filozófusok, Dembszky Gábor, Hann Endre, Vásárhelyi Mária szociológusok, Balczó András öttusa olimpiai bajnok, Kocsis Zoltán zongoraművész, Rajk László építész, Sinkovits Imre színművész, Varga Imre szob­rász és Zelnik József néprajzkutató. IGAZI KÉRDÉSEK? Köpeczi Béla, az új kulturális miniszter, egy olyan nyilatkozattal kezdte miniszteri műkö­dését, amely nem igen járul hozzá tekintélyé­nek növeléséhez, inkább nevetségessé és szá­nalmassá teszi. A párt központi lapjában a többi között ezt írta: .Attól ma Magyarorszá­gon senkinek sem kell félnie, hogy véleményét nem mondhatja el, és nézeteit nem teheti köz­zé, ha igazi kérdésekről és a megoldást kereső szándékkal akar szólni.” Vagyis, ma máskép­pen van, mint volt, mondjuk az átkos Rákosi korszakban, az úgynevezett személyi kultusz éveiben. De hogyan is volt akkor? És az mi­ben különbözött a maitól? Tény, hogy Rákosi idejében sem kellett senkinek sem félnie, hogy véleményét nem mondhatja el és nézeteit nem teheti közzé, ha igazi kérdésekről és a megoldást kereső szándékkal akart szólni. A különbség csak az, hogy akkor Rákosi, Révai és az ÁVH döntötte el, ma pedig Kádár. Aczél és a Belügy mondja meg, hogy melyek az „igazi" kérdések és ki az, aki „a megoldást kereső szándékkal" szólal meg. Köpeczi Béla tehát a lehető legrosszabb szolgálatot tette pártjának és kormányának, amikor eredetinek és találónak vélt mondásával érvelt a mai álla­potok mellett, tág támadási felületet hagyva mindenkinek, aki ötletének hamisságát és árul­kodó voltát felfedezi. Némi cinizmussal talán azt is mondhatnánk, hátha Köpeczi oly ravasz, hogy így akarja mindenki tudtára adni, ho­gyan is állunk a szabad véleménynyilvánítással a mai Magyarországon. Ha meg ez a helyzet, akkor a kulturális miniszter a valóságosnál sö­tétebben látja a tényleges lehetó'ségeket, ame­lyek azért tágabbak, mint amire logikus gon­dolkodással nyilatkozatából következtetni le­het. Hála Istennek, elhangzanak Magyarorszá­gon olyan vélemények is, amelyek mondani­valóját a főhatóságok nem tartják „igazi" kérdéseknek és olyanok részéről is, akikről ezek aligha hiszik, hogy megoldást kereső szándékból mondják ki. A miniszter még túlságosan kevés ideje van hivatalban ahhoz, hogy tudja, vannak kérdé­sek, amelyekben semmilyen véleményszabad­ság nincs, nem azért, mert nem igazi kérdések és függetlenül attól, hogy kinek mi a szándé­ka, hanem azért, mert az egész diktatúra arra épül, hogy bizonyos kérdésekről ne lehessen kockázatok és veszedelmek felidézése nélkül megszólalni. Egy nagyhírű nyugat-német napi­lap munkatársa nemrég budapesti keltezéssel arról tudósított, hogy a magyar fővárosban nem talált senkit, aki hajlandó lett volna vele bizonyos politikai ügyekről eszmét cserélni. Olyan vitatéma, mint pl. a Szovjetunió tevé­kenysége Magyarországon, abszolút tabu. Visszatérve Köpeczire: erről aligha lehet mon­dani, hogy nem igazi kérdés, mert milliókat foglalkoztat és beszélni róla mégsem lehet, még ha valakinek lenne is megoldást kereső szándéka. A nyugat-német újságíró ugyancsak ilyen kényes kérdésnek nevezte a moszkvai politikát, amelynek mégcsak enyhe bírálata is elképzelhetetlen Magyarországon. Az au­gusztus 4-i békegyfílésen osztogatott röpcé­dula két ismert írója szerint nyilvánosan nem vitatható meg semmilyen kérdés, amely a katonai költségvetéssel, a fegyveres szolgá­lattal, az országban állomásozó idegen alaku­latokkal, a határok mentén telepitett rakéták­kal, egy esetleges atomcsapással függnek össze. Vannak tehát bőven témák és sorolhatnánk őket tovább, amelyekről semmilyen feltétel­lel nyilvánosan megszólalni nem lehet, átutal­va ezeket egyúttal a megbízhatatlan értesülé­sek, meg nem erősített információk, dili írek és rémhírek szürke övezetébe, izgalmakat és megrendüléseket keltve a lakosságban, vala­hányszor nemzetközi válságok és konfliktu­sok ütik fel fejüket. Ha Magyarországon va­lóban volna tájékoztatási és véleménynyilvá­nítási szabadság, akkor nyilvános eszmecse­rékben a feszültségek levezetődhetnének és csökkennének a riadalmak is, amelyeket a világpolitika fordulatai Magyarországon mind­annyiszor előidéznek. E. Gy.

Next

/
Thumbnails
Contents