Amerikai Magyar Értesítő, 1983 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1983-02-01 / 2. szám
Hol sirjaink domborulnak 1983. február Amerikai Magyar Értesítő A Magyarok Világszövetségének nevezett budapesti szervezet elnöksége a következő felhívással fordult a "világ magyarjaihoz”: "Kedves Honfitársaink! A magyarságot tizenötmilliós népként emlegetjük. Sok százezernyi azoknak a száma, akik a szülőföldtől távol élnek, s egyre több azoké, akiknek örök nyugvóhelyét országhatárok, tengerek, óceánok választják el a Kárpát-medencétől. Sok helyütt már csak a sírfeliratok jelzik: magyarok éltek itt, magyarok, akiknek nem adatott meg, hogy utolsó útjukra ott kísérjék őket, ahol első lépéseikkel próbálkoztak, a különböző körülmények között elhagyni kényszerült, de a szírnek mindig kedves hazai földön. Voltak köztük nemzetünk nagyjai, történelmünk, irodalmunk, tudományunk, művészetünk jelesei. Az Óhaza számon tartja pályájukat, ápolja emléküket, s ha ismeri sírjaik helyét, azokat a körülményekhez képest — számos esetben a külföldön élő lelkes magyarok közreműködésével — gondozza is. Az Óhaza azonban — miként sokszor életükben sem — nem tud gondoskodni a nemzet valamennyi, távolban pihenő fiáról. Az élőkhöz, az ottélőkhöz szólunk; Felhívjuk a világ magyarságát, különösen az egyházakat és az egyesületeket, hogy kutassák fel, keressék meg a magyar sírokat, s múltunk, jelenünk megbecsülése jeléül gondozzák, tartsák rendben azokat, s időnként helyezzék el rajtuk a kegyelet virágait. Ne feledjük el a korhadt kopjafák és omladozó keresztek alatt idegen földben porladókat! Nemzetünk ereje nemcsak a jelenben van, hanem a jelen és a múlt összefogásában is. A múlt tisztelete, neves és névtelen halottaink megbecsülése, emlékük, sírjuk gondozása messze a szülőhazától megsokszorozza erkölcsi erőnket." * Nehéz elérzékenyülés nélkül olvasni ezet a “Felhívás”-t. Lám, mi mindenre van gondja a Magyarok Világ- szövetségének! Nem elég, hogy a kommunista párt és kormány fiókintézményeként propaganda- és devizagyűjtő munkát fejt ki, nem elég, hogy a belügyi hatóságok fedőszerveként számontartja, káderezi, karto- tékozza a Nyugaton élő magyarokat, még a halottakkal is törődik. S mivel előbb-utóbb valamennyiünkből halott lesz és többségünkben valószínűleg nyugati temetőkben kerülünk örök nyugalomra, felemelő az a tudat, hogy ott, hol sírjaink domborulnak, — ha esetleg hálátlan unokáink nem borulnának le, majd leborul a Magyarok Világszövetsége, vagy azok, akiket erre FelhSvás-ában felkér. Mondja csak ezekután valaki, hogy ez a derék Világszövetség nem szolgálja meg azokat a forint-milliókat, amelyeket az állam a dolgozókból sajtol ki, s amelyekkel a szövetség vezetőinek állandó külföldi utazgatásait, a szövetség lapjának, a “Magyar Hírek”-nek és alaposan felduzzasztott apparátusának létezését, valamint a külföldi magyaroknak rendezett, mindenféle földi javakban dúskáló vendéglátásokat lehetővé teszi. A feladat, amit a Világszövetség elnöksége addig is, amíg magunk nem válunk a sírgondozás haszonélvezőivé, ránk ró, nein könnyű. Magyar sírok fölött omladozó kereszteket még valahogy csak lehet találni a nyugati világ temetőiben, de korhadt kopjafákat már kevésbé. Akár elhiszik ezt nekünk a Világszövetség kitűnő elnökségének tagjai, akár nem, a korhadt kopjafa itt Nyugaton — hiánycikk. Megnyugtató, hogy a Felhívás olvasójának az az érzése: a szövegbe se tulajdonképpeni célfeladatként került bele, hanem olcsó magyarkodásként érzékenyebb nyugati magyar szívek megrezegteté- sére. Hadd lássák azok a Nyugatra szakadt honfitársak, hogy a Világ- szövetség vezetői jó magyar emberek: nemcsak azt tudják, mi a csárdás, a gulyás és a délibáb, — azt is tudják, hogy mi a kopjafa. A baj csak az, hogy amikor ezt a jó-ma- gyarságot imigyen kell bizonygatni, sőt egyáltalán bizonygatni kell, az már gyanús. Sőt, már nem is gyanús. .. Korhadt kopjafák egyébként, tudomásunk szerint főleg Erdélyben találhatók. Éppen ezért meglehetősen érthetetlen, hogy a Magyarok Világszövetsége a felhívásával miért csak azokhoz a magyarokhoz szól, akik a szülőföldjüktől távol élnek, — miért nem azokhoz is, akik a szülőföldjükön élnek, Romániában, Jugoszláviában, Csehszlovákiában és a Szovjetunióban. S akik közül elsősorban az erdélyieknek, a felvidékieknek és a kárpátaljaiaknak többre van szükségük, mint egyszerű Felhi- vás-ra ahhoz, hogy az omladozó keresztek és a korhadt kopjafák alatt porladók sírjait megfelelően ápolhassák: a magyar állam nyílt kiállására a védelmükben. A híres házson- gárdi temetőben magyar sírfeliratok százait, talán ezreit hamisították át románra azért, hogy Kolozsvár “ősi román múltját" ezzel bizonyítsák, s az ilyen, vagy az ehhez hasonló visszaéléseknek se szeri, se száma. Nem volna-e helyesebb, ha a Magyarok Világszövetsége előbb az illetékes román hatóságokhoz fordulna sírgondozási ügyben, mint- semhogy velünk kerestesse itt Nyugaton a kopjafákat? De még mielőtt az ország határain túltekintene, a Világszövetségnek mindenekelőtt a határokon belül illenék körülnéznie. Elvégre a Felhí- vás-ban emlegetett 15 millió magyarba — a hazai magyarság is beletartozik. Otthon Calán nincsenek olyan magyarok, "akiknek nem adatott meg, hogy utolsó útjukra ott kísérjék őket, ahol első lépéseikkel próbálkóztak", akiknek a sírjait még fel kell kutatni ahhoz, hogy el lehessen helyezni rajtuk a "kegyelet virágait"! Hol van Nagy Imre, Maiéter Pál, Losonczy Géza, Szilágyi József, Gi- mes Miklós, hol van az 56-os forradalom után kivégzett többezer fiatal és nem-fiatal magyar sírja? "Az Óhaza — mondja a Felhívás — nem tud gondoskodni a nemzet valamennyi, távolban pihenő fiáról". Rendben van. De miért nem tud, vagy legalább miért nem enged gondoskodni a nemzet otthon megölt fiairól? Miért van az, hogy 25 évvel a haláluk után még mindig jeltelen sírban kell feküdniük, még a családjuk sem tudhatja, hol vannak eltemetve, még legközelebbi hozzátartozóik, az anyák, az özvegyek, a gyermekek, az unokák sem gondozhatják, kereshetik fel sírjaikat? A magyar történelemben nem volt ritka a testvérharc, a gyűlölködés, a kivégzés sem\ de a halottak, a holttestek elleni kérlelhetetlen harcot a mostani rendszer honosította meg. Mit tesz a Magyarok Világszövetsége, hogy ennek vége legyen? A kérdés persze szónoki. A Világ- szövetség és magas Elnöksége nem tesz semmit, nem is tehet, hiszen — mint említettük — nem egyéb, mint a kommunista párt, a kormány és a belügyi hatóságok függvénye. A hatalmi szervek sem akarnak semmit sem tenni, nekik viszont számolniok kell azzal, hogy nemcsak a fegyverek néznek vissza, hanem a halottak is, és azzal, hogy ez a probléma él, napirenden tartják a kivégzettek családtagjai, a nyugati magyarok, bizonyos nemzetközi fórumok, s ami nem kevésbé fontos: az otthoni fiatalság, amely az utóbbi években mind jobban és jobban érdeklődik 56 11.oldal
