Amerikai Magyar Értesítő, 1983 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1983-12-01 / 12. szám
1983. december Amerikai Magyar Értesítő' 3.oldal SZUNYÁI ZOLTÁN: Ki látta Ot? Volt egy pillanat, amikor megláthattam volna Ot, ha megelőzöm testvéreimet a kor szerinti^menetben, de mire beléptem az ajtón, Ő már eltűnt a szobából. A fülemben még tovább csengtek angyali hangjai egy csengetyünek, amellyel Ő a- dott jelt nekünk. A sarokban a gyertyács- kák lángjaival tűzdelt, aranyszálakkal, szikrázó csillagokkal ékszerezett fenyő ragyogott. 0 hozta az égből, de 6 már nem volt sehol. Öregebbik bátyám se látta Őt, bár e- lőzőleg be-besurranhatott a titkok szobájának számunkra tiltott ajtaján, de Ő ilyenkor mindig láthatatlanná vált. Kisebbik bátyám sem láthatta, mert szemét ellepték a könnyek, amikor 5 aranyszekéren kiröppent az ablakon. A nővérem ugyan pontos leirást adott hófehér köntöséről, arany koronájáról, bibor ci- pőcskéjéről, de hogy milyen az arca, azt nem tudta megmondani.- Te sem láttad? - tudakolta öcsém, aki engem követett a menet végén.- Nem, Őt senki sem láthatja - feleltem szomorúan. ☆ Néhány esztendő múlva, azt a döbbenetes megfigyelést tettem, hogy lakásunk különféle zugaiban rejtegette nekünk szánt ajándékait. Később arról is meggyőződtem, hogy nem is Ő volt a rejtegető, hanem a szüleim. Nem Ő hozta a fát, nem az Ő kezében csilingelt az égi csen- getyü és nem Ő hintette el a tömjén áhítatba kábitó illatát. Ő csak álom, képzelet, amelyet a felnőttek varázsolnak elénk. Szivemre a felismerés bánata nehezedett és ajándékaim közt is kifosz- tottnak éreztem magam. ☆ Ismét elmúlt néhány év. Apám meghalt. Anyám, aki annyi altatódalt zümmögött öt gyermekének bölcsője fölött, egyetlen dalt sem tudott, amellyel felébreszthette volna örök álmából apánkat. Szobáink fütetlenek voltak a kemény télben, asztalunk kopár, kamránk üres.- Ezen a szent estén ne várjátok Őt!- sóhajtott fel anyánk. Öcsém nem értette, hogy miért ne várjuk? Ő, aki mindig óly jó volt hozzánk, miért épp most hagyna el minket, amikor szegények lettünk? Ezt Ő nem teheti velünk! Elhatároztam, hogy most én leszek Ő, miként volt addig apánk. Kis öcsémet ne érje csalódás. Senki sem tudta, hogy én voltam az, aki szerény kereset ellenében elláttam az öreg újságkihordó munkáját. Én voltam Ő, aki fenyőfácskát rejtett el házunk pincéjébe, én voltam Ő, aki a városvégi szatócsnál ragyogást vásárolt fillérekért és én voltam Ő, aki ezüst- hangú csengővel jelt adott a titkok szobájának ajtaja előtt várakozó öcsémnek.- Tudtam, hogy jönni fog! - suttogta boldogan. - És láttam is Őt.- Lát-tad?- Igen, igen, láttam, amint lehunytam a szemem és imádkoztam. Évek teltek évek után, sok szürke nap, tengernyi bánat, kin, megbróbáltatás, de minden esztendőmnek volt egy napja, amely ragyogott. Esztendőkkel növekvő életem fáján egy-egy gyertyaláng. És nem volt egyetlen olyan karácsonyom, amikor ne gyújtottam volna zöld fenyőágon gyertyalángot. Még a börtönömben sem. Ilyenkor ősz fejjel is egy lezárt ajtó előtt várakoztam gondolatban, hajdani titokzatos neszekre fülelve izgatottan és boldog készülődéssel a pillanatra, amikor kitárul az ajtó és maga a menyország ragyog felém. Hiszékeny gyermekké váltam, amikor életem gondoskodó társa anyai szerepet vállalva, játszotta el velem életem legszebb játékát minden esztendőnk legszebb estjén. A hontalanok táborában is, tragikus valóságok évei után. Kis fiú voltam ismét és két kis pajtásom tipródott velem egy barakkszobában. Az egyik ötvenötéves, a másik ötvenhét. Aztán a szoba függönnyel elkülönötett részében megcsendült az angyalok kacajához hasonló hajdani hang. Én ezúttal is a menet végén kullogtam és mire a függöny mögé értem, Ő már kiröppent a ba-' rakkszoba ablakán.- Imádkozzatok, fiúcskák! - mondta a feleségem, mint egykor édesanyám. Mi meg gyermekekké váltan imádkoztunk és gyermeki kiváncsiskodással lestünk a fácska alatt elhelyezett kis csomagokra.- Énekeljetek! - buzdított az anyai hang. Mi meg gyermekien elfogódott halkság- gal dusoltuk:- Menyből az angyal, lejött hozzátok, pásztorok... Egyik pajtásom könnyezett,a másik me- redten^bámult a lobogó lángocskákba. De Őt nem látta egyikünk sem. Őt, aki mindig velünk van és mindig láthatatlan. Öregebbik bátyám sem látta, bár többször be-besurrant abba a szobába, ahol a szüleim beszéltek Vele. Kisebbik bátyám sem látta, mert amikor láthatta volna, köny- nyek lepték el a szemét. Amit a nővérem állitott Róla, az csak fecsegés volt. Egyedül az öcsém látta Őt, amikor behunyta a szemét és imádkozott.
