Amerikai Magyar Értesítő, 1982 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1982-04-01 / 4. szám
1982. április AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 13.oldal vitéz ERDÉLYI ISTVÁN: laiiBiiBiiBaMBaiani A múlt évben jelent meg László Gyula: ŐSTÖRTÉNETÜNK - Egy régész gondolatai néppé válásunkról című 175 oldalas munkája Balassa Iván és Erdélyi István (csak névrokonom) lektorálásával a Tankönyv- kiadó gondozásában. László Gyulának nem ez az első könyve, amelyik a Tankönyvkiadó gondozásában jelent meg, hogy csak az 1973-ban megjelent “A honfoglalókról” c. munkáját említsem. De, hogy félreértés ne legyen, ez utóbbi könyv 4. oldalán ez áll: “Készült a Művelődésügyi Miniszter rendeletére.” Ennek megfelelően az ehhez írt Bevezetést így kezdi: "Ez a kis könyv magyar történelemtanárok részére készült...”, magyarul: “segédletnek”. Szóról-szóra áll ez a mostani könyvére is, ha nincs is rányomva: “Készült a Művelődésügyi Miniszter rendeletére.” — mert a Bevezetésben maga írja: “Ez a kis könyv történelemtanárok számára készült, akiknek sok mindent nem kell magyarázni, hiszen ‘szakmabeliek’... könyvem nem rendszeres ‘őstörténet’, amely ‘tévedhetetlen’ biztonsággal vezetné az olvasót... Én ebben a kis könyvben egy régészember tapasztalatairól számolok be... Lassan végére érek pályámnak, s úgy érzem, tartoztam ezzel a beszámolóval: dixi et salvavi animam meam!” (11-1. o.) Ha ehhez hozzávesszük, hogy László Gyula 1980. márc. 14-én töltötte be 70. évét, rövidesen utána nyugdíjba is ment (?!) és a kiadó szerint ennek a könyvecskének kiadásával kívánták köszönteni a “70 éves tanárt, művészt, régésztudóst”, akkor, akik csak egy kicsit ismerik az otthoni dialektikát, rögtön tudják, miért kellett neki ezt a könyvecskét megírni és lépten-nyomon a “termékeny bizonytalanság”-ra hivatkozva így megírni. Minden tiszteletem és nagyrabecsülésem a kiváló régészé, László Gyuláé, mégis a fentiek után egy pillanatig sem lehet csodálkozni rajta, hogy lépten-nyomon ellentmondásba kerül önmagával, de különösen nemcsak “A honfoglalókról”, hanem főleg “A kettős honfoglalás” (Bp. 1978.) c. könyvében foglaltakkal. íme néhány idézet: “...nincsen egyenes vonalú őstörténetünk, hanem állandó ötvöződésekben alakult a magyar nép (58.o.). — Tehát nem a magyarság külön élete folyamán került érintkezésbe ezekkel a népekkel, hanem a népek törzseit magába olvasztotta, illetőleg e törzsszövetség ötvözetében jött létre HBII I ■» ■■»■■■■■b ■■■■■■ a voltaképpeni magyarság!!! (30-1. o.) — .. .a régi egyirányú őstörténetkutatás helyett a szinte egész Eurázsiát végigpásztázó kutatás szükséges. .. nem csupán a magyar nyelvet, nem is csupán a magyar nép elődeit kell a múltban megragadnunk, hanem azt, ami magyarrá tette őket (21.0.)”. “A magyar nép jellegzetesen középkelet-európai nép... nemcsak a mai, ezer évet — ha ugyan nem többet — itt élt magyarság vált jellegzetesen középkelet-európai néppé, hanem azok voltak már Árpád magyarjai, még az első honfoglalók is (I8.0.).... Csodálatos együttese él bennünk Eurázsia népeinek, de mindez egyetlen népegyéniségbe öt- vözötten (8I.0.).” És így tovább. Anélkül, hogy pápább akarnék lenni a pápánál, lenne egy-két megjegyzésem. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy a többezeréves különböző fajú, kultúrájú és nyelvi ötvöződésből kialakulhatott egy, magát több mint ezer év óta tudatosan magyarnak valló és a kilencszázéves hivatalos latin nyelv használata ellenére ma is magyarul beszélő és jellegezetes magyar kultúrájú nemzet, ha nem létezett volna már eredetileg egy magyar népi tudattal és nyelvvel rendelkező ősi népcsoport, és ha az az állandó faji és nyelvi keveredés ellenére nem lett volna túlsúlyban ama népcsoporton belül, amelyikből_ végül is kialakult a magyar nemzet. Áll ez még akkor is, ha kialakulása folyamán hosszabb- rövidebb ideig idegen hatalmi rendszeren belül más népnéven kényszerült is élni. De különösen elképzelhetetlen, hogy a mai magyarnak nevezett nemzet többezeréves állandó faji és nyelvi “ötvöződés” ellenére ma is magyarul beszélne, ha a hosszú évezredek során nem a magyarul beszélők lettek volna túlsúlyban. László Gyula maga is ezt írja: "...ez a nyelv feltehetően a ma is a legnagyobb számú néptől — a magyartól — származhatnék" (43.o.). De- hát miért kell ezt feltételes módban fogalmazni, mikor ősi törvény, hogy egy különböző fajú, nyelvű emberi csoportosuláson belül — legyen az társadalmi, kulturális vagy politikai — mindig a többség nyelve válik uralkodóvá, még akkor is, ha a többség alárendelt viszonyban van a kisebbséggel szemben és minden vonatkozásban alacsonyabb fokon áll, mint a kisebbség? Végül, hogyan lehetséges az, hogy amíg a történelem a mai napig önálló népekként tartja nyilván a régen letűnt és velünk így vagy úgy rokon hunokat, avarokat — itt meg kell jegyezni, hogy az orosz statisztika ma is nyilvántart olyan 400 ezernyi népcsoportot, akik avarnak tartják és vallják magukat —, besenyőket, kunokat, stb., akkor mi, akik csak a Kárpátmedencében ezer évnél jóval régebben vagyunk államalkotó, kul- túrtermő nemzet, lennénk egyedül amolyan szedett-vedett, ezerféle népségből “összeötvöződött” keverék népség? És hogyan lehetséges az is, hogy a magyar nyelv, amelyikről pl. a világ legnagyobb nyelvtehetsége, Mezofanti — több mint 100 nyelvet beszélt, köztük a magyart is — mint a leglogikusabb, legkifejezőbb, egyedüli élő klasszikus nyelvről nyilatkozott, lenne számtalan nyelvből összetákolt valami? Nem hiszem, még ak kor sem, ha mindjárt mindezt híres és kevésbé híres “céhbeli” magyar tudósok állítják is. De foglalkozni kell a "Más megoldás is elképzelhető?” c. utolsó fejezettel is márcsak azért is, mert a szerző a Bevezetésben többek közön ezt írja: "Könyvünk utolsó fejezetében röviden — de hiteles szövegekkel — bemutatjuk őstörténetünkről az emigrációban kialakult nézetek jó- néhányát” (15.o.). Balassa Iván pedig az Előszóban ezt írja: “...a szerző érzi, tudja, hogy olvasóit már eléggé felkészítette a fura szövegek megítélésére és elutasítására. Jóvoltából ugyanis lehetőségünk van arra, hogy idézetekből az olyan őstörténeti állításokat (is) megismerjük, amelyek elsősorban határainkon túl bur- jánoztak el... Márcsak azért is, mert — valljuk be! — nálunk sem kevés híve akad a hasonló nézeteknek" (6.0.). Azzal pedig, hogy a szerző Komoróczy Géza "Sumer és magyar” (Bp. 1976.) c. munkájára is hivatkozik, bezárul a kör. Szóval, miután Komoróczy munkája nem érte el célját, most László Gyulával azért íratták meg ezt a könyvet, hogy ő, a külföldön is nagy tekintélynek örvendő régész, végezze el a sintérmunkát. Ha a szerző már a könyv első részében is megalkuvásra kényszerül és állandóan ellentmondásba keveredik, akkor ez ezerszeresen áll erre az utolsó fejezetre. Jóllehet ebben a fejezetben "az emigrációban kialakult nézeteket”és azok közül is “az utóbbi évtizedekben felbukkant ötleteket" akarja csak ismertetni, mégis Erdélyi József költőtől kezdve Paál Zoltán ózdi kohászon keresztül Zakar Andrásig kereken 11 személy munkásságával foglalkozik, akik nem emigránsok; nem is szólva arról, hogy pl. Zajti FeŐSTÖRTÉNETÜNK