Amerikai Magyar Értesítő, 1982 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1982-12-01 / 12. szám
k.oldal Amerikai Magyar Értesítő 1982. december akkor éppen Szenteste van! Akkor jön a Jézuska! Aztán eszébe jutott: valaki mondta nekik, aki szintén menni készül: ha már eddig vártak, legjobb lesz karácsonyestén nekivágni. Akkor még a leg- megátalkodottabb komcsi határőr is behúzódik a melegedőbe és a családjára gondol. Akkor könnyebb lesz átlógni a határon és talán még a Jóisten segitségében is inkább lehet bizni. Jó hát menjünk karácsonykor! Tán a vonaton sem lesz szigorú az ellenőrzés és baj nélkül eljuthatunk a határ közelébe, Szombathely mellé, ahol gyermekeskedett és ahol minden dombot, minden fát ismer. Csak egyszer jusson el odáig, onnét már könnyű lesz átmenni - biztatta magát, mert érezte: egyszerre elbizonytalankodik. De az asszony nem hagyott időt a gondolkozásra. Lázasan csomagolt, mintha már az este indulni akarna. Amikor mindennel készen volt, lefeküdtek. A felesége hangtalanul imádkozott: Istenem, csak még ezt a két éjszakát usszuk meg, csak még most ne jöjjenek érte. Megfogta a férje kezét, némán megszoritotta. Mélyen, álomtalanul aludtak, mint akiknek egyenesbe jutott az élete és minden gondjukat megoldották. Másnap az asszony bevásárolt, elintézett egy s mást, amit az utolsó percre hagyott. A férfi nyugtalanul várta, leste az ajtót, mikor jön már haza. Most é- rezte, mennyire összetartoznak, mennyire nem tudna az asszony nélkül boldogulni. Este lett, mire megjött. Ez lesz az u- tolsó éjszakájuk a megszokott lakásban. Szoba-konyha, de több mint tiz év emlékei kötik mindkettőjüket a kopottas falakhoz. Vájjon, ami "ott" várja őket, milyen lesz? Otthon érzik-e majd magukat abban is, vagy örökké vissza fognak vágyni ide, ahol fiatal éveiket, házasságuk első boldog idejét töltötték. E- gyütt. Milyen fontos, milyen meghatározó szó is ez, bámulta a férfi álmatlanul a plafont. Együtt. Most is együtt indulnak az ismeretlennek, az ujéletnek. Vajon lesznek-e valaha olyan boldogok, mint ezek közt, házasságuk első éveiben? Még alig virradt, már talpon voltak. Az asszony tett-vett a konyhában, mintha most az lenne a legfontosabb, hogy mindent rendben, tisztán hagyjon a helyén. A férfi nem tudott mit kezdeni magával, téb-lábolt a szoba és konyha közt, mint aki nem leli helyét. Újra kétségek szállták meg. - Te úgy gondolod, sikerülni fog? - állt hirtelen az asszony elé, aki - ki tudja már hányadszor reggel óta - nagy gonddal fényesi- tette az öreg rézmozsarat. - Én nem látom olyan könnyűnek a dolgot. És mi lesz ha elkapnak a határon? Az asszony lassú mozdulattal tette helyére a nehéz mozsarat, nagyanyja örökségét. Összeszoritott szája határozottságot árult el. Leült egy nokedli- re és mereven maga elé nézve mondta: - Nincs más választásunk. Sikerülnie kell! A férfi bámulta: milyen eltökélt! Már régen tudja, kettőjük közül a nőben van több akaraterő s ha az nem lenne, ő talán még ennyire sem vitte volna. Amig ő a börtönben volt, addig is jól megállta a helyét. És kitartott mellette.Megvárta. Most is igazi társa a bajban.- Megyünk! - bólintott csendesen és önkéntelenül a naptárra pillantott. Ott lógott mindig a konyhaajtótól balra, a falon. Tegnap este elfelejtette letépni az urolsó lapot. Odalépett és leszakította huszonharmadikát. December 2k - meredtek rá a fekete betűk és számok. Szenteste. Más ilyenkor már a karácsonyfát disziti, az ajándékokat csomagolja. Ők meneküléshez készülődnek. Micsoda idők! Karácsonyeste van és ők azt sem tudják, hol fognak éjszaka aludni. Keserűen felnevetett. A felesége felkapta a fejét: - Ideges vagy? Most már nem sokára indulhatunk. - Az órájára nézett. - Kettő húszkor megy a szombathelyi vonat, de jó lesz, ha korábban odaérünk. Ezzel biztosan sokan utaznak haza vidékiek, ö- rülhetünk, ha majd helyet kapunk. A Nyugatiba minden baj nélkül kiérkeztek. Szerencsére ködös, párás nap volt, havas eső is szállingózott. Senkinek sem tűnt fel, hogy a férfi felhajtotta a kabátgallérját és fázósan válla közé húzta a fejét. A kalapot a szeméig nyomta le, nem kellett attól tartani, hogy valaki felismeri. Az állomáson nagy tömeg tolongott. Amikor végre betolták a szombathelyi szerelvényt, már sokan kapaszkodtak a lépcsőkön. De szerencséjük volt: sikerült helyet kapniok és behúzódtak egy sarokba. Körülöttük hangos, kapatos emberek, csomagokat cipelő falusiak, akik Szentestére igyekeztek rokonokhoz. A kocsiban rajtuk kivül még akadt pár csendes, magát kicsire összehúzó utas, csomag nélkül, csak aktatáskával, sportszatyor- ral. Az asszony megbökte az urát: - Látod? Csak a vak nem veszi észre, hogy azok is disszidálni készülnek! - Az ura bólintott. S közben izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán: vajon rajtuk is ennyire látszik, hogy miben sántikálnak? Csak az ellenőrzést megússzák: papírjuk nincs s mi lesz, ha az ávósok nem hiszik el nekik, hogy ismerősökhöz mennek kará- csonyozni Szombathely mellé? Egy névre, egy családra emlékszik még kamaszkorából, de ha azok már nem laknak ott? Ha leszedik a vonatról és vissza akarják vinni a börtönbe, inkább megöli magát. Tudta, hogy nagy kockázatot vállal, de a kis pisztolyt, amit a forradalom alatt kapott a nemzetőrségnél, azt magával hoz
