Amerikai Magyar Értesítő, 1982 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1982-12-01 / 12. szám
1982. december Amerikai Magyar Értesítő 5.oldal ta. Minden eshetőségre. És megfogadta: ha lebukik végez magával. Inkább a halál - ismételgette magában patetikusan, mint egy regényhős (pedig soha nem érezte magát hősnek) -, mint újra a börtön, a smasszerok komiszkodása, a megaláztatások elviselése. Óvatosan megtapogatta a hátsózsebét: igen, a pisztoly ott lapul a nagykabátja alatt és ez biztonságérzetet ad. Biz-ton- ság-ér-ze-tet-ad zakatolták a kerekek és lassan elnyomta őket az álom. Hátraesett fejjel bóbiskoltak, a vonat zötyögésére hol ide, hol oda billent a testük. De el nem dőlhettek, annyi ember szorongott a fapadokon, meg még a folyosókon is. Talán ennek köszönhették, vagy talán a karácsonyestének? -, hogy megúszták a vasúti ellenőrzést. Az emberek kiabálása riasztotta fel őket: leszállni, a vonat nem megy tovább! - Már Szombathelyen vagyunk? - fordult a férfi kábán, kifelé cihelődő szomszédjához. -Miért maga Debrecenbe akart utazni? - röhögött a köd- mönös atyafi és az ajtóból még visszaszólt: - Hát persze, de mozogjanak,, mert még visszaviszik magukat Pestre! - Nagyot kacsintott hozzá és leugrott a lépcsőről . Ők is fogták a két kis táskát és utolsónak kászálódtak le a kocsiból. A pályaudvar koromsötét volt, pedig még csak nyolc óra felé járt az idő. Most merre? Vaktában elindultak a többi után. Mindenki a kijárat felé tülekedett, ahol egy rácskapu fölött sárgásfényü lámpa jelezte az utat. A tömeg lassan araszolt előre, az asszony feszülten figyelt. Aztán hirtelen megragadta az ura karját: - Vigyázz, ott igazoltatnak! - suttogta és lehajolt, mintha a cipőjét babrálná„ A férfi tétován állt mellette. Most merre? Megint a felesége határozottsága segített: az megfordult s mint ott felejtett valamit, visszafelé igyekezett. Őt maga után húzta. Egy sötét raktárépület sarkánál az asszony villámgyorsan befordult és már a sineken bukdácsoltak az állomás túlsó vége felé. Aránylag hamar és baj nélkül kijutottak az országutra. Egy lélek sem járt arra, néha egy egy teherautó robogott el mellettük. Ilyenkor behúzódtak a fák árnyékába, hogy meg ne lássák őket. Ki tudja, hátha oroszok? A férfi közben megpróbált tájékozódni. A párás estében csak halványan látták a város idevilágitó fényeit, néhány templomtornyot. A férfi az emlékei közt kutatott: éjszaka soha nem járt erre, de olyan érzése volt, hogy tudja merre van. - Ha errefelé megyünk - mutatott abba az irányba, amerre ösztönösen elindultak - hamarosan a határhoz érünk. Arra van nyugat - mondta és megszorította a felesége karját. Az egy kicsit rádőlt és igy, egymást támogatva és erősitve igyekeztek a céljuk felé. Nyugat, a szabadság felé. Az országút egy ideig házak között kanyargott. Itt-ott embert is láttak: árnyak merültek föl mellettük a homályból, aztán megint elnyelte őket a köd. Mert szerencséjük volt ebben is: nyirkos pára ereszkedett a városra, a környező mezőkre. Dideregve húzták össze magukon a kabátot, pedig alaposan felöltöztek induláskor: minden meleg holmit magukra szedtek, hogy legyen valami tartalékruhájuk, ha már semmijük se lesz... Váltás fehérnemű, mellény, pulóver: a férfi egyik percben úgy érezte, kibir- hatatlanul melege van, a másik pillanatban a hideg rázta. Csak már megérkeznénk valahová - fohászkodott -, hogy leülhetnék és kifújhatnám magam. De nem volt megállás, menni kellett. Most már végleg elmaradtak a városszéli házak és teljes sötétség vette őket körül. Gépiesen rakták egymás elé a lábukat és nem néztek semerre, csak az útra, nehogy eltévesszék az irányt, Azt tudták végig nem maradhatnak az országúton, mert akkor beleszaladnak a határőrökbe, de haloggatták a letérést, amig veszélyt nem éreznek. Az árokparti fü csatakosan fénylett még a sötétben is, Az asszony félve pillantott a cipőjére: mi lesz, ha a sárba ragadnak és neki mezitláb kell tovább mennie? Magában elmosolyodott az ostoba gondolaton: az életüket mentik, a rabságból a szabadságba menekülnek és ő a cipőjét félti. Hogy mezitláb kell átmennie a határon...Csak már ott tartanánk! De még semmi jele annak, hogy a közelében lennének. Aztán egyszerre - tőlük balra, alig százötven méterre - felröppent egy rakéta. Lehuppantak az árokba. Egy szempillantás alatt csuromvizesek lettek, az aktatáska cuppanva zuhant a sárba. Némán figyeltek. Távolból beszéd, kutyaugatás szűrődött feléjük. Görcsösen fogták egymás kezét, az asszony félhangosan imádkozott. Istenem, csak most segitsél! A rakéta fényénél jól láthatták egy őrtorony elmosódott körvonalait, messzebb pár őrbódéra emlékeztető épületet. Most már legalább tudják, hol vannak, merre a határ. A férfi önkéntelen mozdulattal a belső zsebét tapogatta: vágyódott egy cigaretta után, de aztán észbekapott. Ha rágyújt, elvesztek. És most az életükről van szó, mindkettőjük életéről. A szabadságukról, a jövőjükről és ezért minden áldozatot meg kell hozni. Ha soha többé nem jutna cigarettához, az is megérné - gondolta csúfondárosan, aztán megfogta a felesége könyökét: - Menjünk! Tovább captattak a sárban, mert most már nem mertek visszamenni az útra. Megint teljes csend és mély sötétség vette őket körül. Úgy érezték, teljesen egye-
