Amerikai Magyar Értesítő, 1982 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1982-09-01 / 9. szám
8. oldal a. M„ értesítő 1982. szeptember Krayzell olyan vörös volt, mint a vízben főtt rák, a dühtől majd kicsattant, és utasította az őröket, hogy hallgattassák el Lángot. Ismét lenyomták, de csak kiabált. Végre elcsendesült, és a királyi ügyész elmondhatta a vádat. Úgy, ahogy Sóli elmondta, azzal a különbséggé), hogy Grement mint Láng cinkosát bűnrészességgel vádolták. A tanácselnök a törvényszéki orvosszakértőket kérte, hogy tegyenek vallomást, vajon a vádlottak a cselekmény elkövetésekor beszámítható állapotban voltak-e? Ez esetben dr. 0- os volt a főszakértő, aki erősen nyilas érzelmű ember lőrében állt. Mellette a második szakértő. Amint Orsós beszélni kezdett. Láng ismét elkezdte a nyúlva- dászatot, már az egész tárgyalóterem vadászterület volt. Mindenkit le akart lőni, még ügyvédjét is. A fogházőrök nagy nehezen ismét elcsendesítették. Orsós magas, jó megjelenésű ember volt, lassan beszélt, szinte vontatottan, éreztetve, hogy amit mond, azt el kell fogadni. Hosszan magyarázta, hogy a vádlottakat megvizsgálta, elsősorban Lángot, de a rendelkezésére álló idő rövid volt. Beható vizsgálat nélkül nem alakulhatott ki határozott véleménye Láng beszámíthatóságáról. Ez azt jelentette, hogy az ügyet nem lehet a statáriális bíróságon letárgyalni. Krayzell indulatosan figyelmeztette Orsóst: — A szakértő úr nem látja, hogy az elsőrendű vádlott szimulál? Felejthetetlen jelenet következett. Orsós mélyen meghajolt, lassan felemelkedett, és olyan halkan szólt, hogy alig lehetett hallani: — Méltóságos Tanácselnök Úr, a szimulálás is egyik jele az elme betegségnek. Ezzel az ügy be is fejeződött, mert Orsós nem véleményezte, hogy Láng Kornél, az elsőrendű vádlott beszámítható állapotban volt. A második szakértő, mint általában, egyetértett Orsóssal. A sors szeszélyéből egyszer, még Magyarországon, találkoztam Lánggal. Amikor 19-14 decemberében nyolcunkat átkísértek a Margit kőrútról a Markó utcába, a fogház borbélyához vittek borot- válásra. Várni kellett. Mellettem ült zászlósi egyenruhában Láng Kornél; nyakán már nem volt kötés, de a forradás nyoma erősen látszott. Nem ismert meg, én nem szóltam hozzá, de jól megnéztem. 1944 végén a kiürítési rendelet a börtönökre is vonatkozott, lakóikat szélnek eresztették. Láng, Rózsa Ferenc nyugatra szöktek, G rémén, bízva ártatlanságában, otthon maradt. Gremen József ügy-'4 a háború után elővették. Rossz jelnek véltem, hogy Góczán m m volt hajlandó velem előzetesen beszélni. Valóban, a tárgyaláson nem tanúskodott Gremen mellett, így Sólit háromévi börtönre ítélték. Nem nyugodtam bele, és addig kértem Gremen családját, míg Góczánt egyszer mégiscsak rábírták arra, hogy feljött az irodámba, és aláirt egy eskü alatti nyilatkozatot, mely szerint a tényállás úgy volt, ahogy Sóli vallotta, tehát Góczán és Gremen együtt Láng Kornél ellen voltak. Elkészítettem az újrafelvételt. Góczán nyilatkozatát — mint új bizonyító anyagot — csatoltam hozzá, és beadtam. Az ügy végét már nem tudtam kivárni, mert közben eltávoztam Magyarországról. Tudomásom szerint Sóli szabadlábra került, megnősült és rendes családi életet élt. Rózsa Ferenc eltűnt a nagyvilágban, Láng más néven Amerikába került. Amikor állampolgárságért folyamodott, a Bárczy-ügy valahogy kiderült. Bekérték a budapesti tárgyalás jegyzőkönyvét. Láng amerikai ügyvédje, aki történetesen ismert, olvasta, hogy az ügyben én voltam az egyik védő. Felkeresett, és kérte, hogy Láng állampolgársági ügyét vegyem át. — Nézd — mondtam neki —, én a legsúlyosabb váddal is szembeszegülök, ha találok védencem számára enyhítő körülményeket. Majdnem mindig találok. De ebben magamnak is hinnem kell, mert enélkül nem lehet védeni. Lángról hazámban rossz véleményem volt, ráadásul miatta egy ártatlan ember börtönbe került. Nem tudok meggyőződéssel melléje állni. Az AMSz kiapadhatatlan témafor- rás. Ha az ott végbemenő huzakodást szemléli az ember, nem lehet ellerv állni a kisértésnek, hogy még az egyszer ne foglalkozzam a kötélhúzásban leginkább jeleskedők közül egyvalakivel, akire leginkább ráillik az a közmondás, ami cikkem fölött áll: akinek vaj van a fején, ne menjen a napra. Tokay János fur-faragó művészről van szó, aki szoros kapcsolatokat ápol az ITT-OTT és a Magyar Baráti Közösség köreivel, enélfogva nem csoda, hogy egyáltalán nem zárkózik el kétesértékü hazai kapcsolatok elől. Ez először akkor derült ki, amikor Végh Antal hazai iróféle (akinél gyalázatosabban még aligha festette le valaki a politikai emigrációt;) New Yorkban járt s később - otthon - megjelentette élményeit. Szó esett ezekben egy Tokayval és cimboráival eltöltött görbe éjszakáról a nagyváros egyik ledsőtétebb negyedében, ahol fekete utcalányokkal szórakoztak. Másodszor akkor hallottam ennek a Tokaynak a nevét, amikor egy régebbi AMSz gyűlésen felállt és össze-vissza hadarva, handabandázva azt kiabálta az elnökség felé: "Inkább dolgozom e- gyütt egy okos református pappal, mint egy buta katolikussal." Éppenséggel ettől sem vált rokonszenvesebbé számomra ez az ur, de jóindulatomat akkor játszotta el végkép, amikor beállt az AMSz-hata- lomátvételre szövetkezett mezei hadak közé. Egyéniségéhez hiven kivette a részét a pankrációból és ott nyüzsgött mindenütt, ahol nyüzsögni lehetett. Egyebek között még azon a bizonyos félresikerült március 15.-i ünnepségen is, mégpedig a szinfalak mögött, afféle alkalmi rendezőként. S mint ilyen abba a sokat vitatott, de már kristálytisztán világos - illetve sötét, igen sötét - 56-os lyukas zászló ügybe is belekerült. Sőt mondhatni főszerepet játszott, barátja és éjszakai ivócimborája (lásd Végh Antal idevonatkozó fejezetét), Kálmán László "publicista és rádióigazgató" mellett, a zászló elmellőzésében. Hogyan is irja le az esetet dr. Simonfay Ferenc a Vasárnap március 21.-i számában? Idézzük: "Mikor a cserkészek megérkeztek, kérték a 'lyukas' lobogót, de erről senki nem tudott. Erre Tokayt kérdezték meg, aki zavartan azt felelte, hogy a lyukas zászlót hagyjuk el,mert az sértené a jelenlévő követség tagjait."
