Amerikai Magyar Értesítő, 1982 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1982-07-01 / 7-8. szám
értesítő 3. oldal 1982. jul. - aug. STIRLING GYÖRGY: Egyenlő mértékkel! Soha nem tartoztam egyik szélsőséghez sem: a szélsőjobb ideológiája éppúgy nem vonzott annakidején, mint ahogy 19*4-5 után a marxista eszmékkel sem tudtam megbarátkozni. Ha valaha tartoztam volna valamelyikhez, ma aligha tagadhatnám le.Életem nyitott könyv, mint mindenkié, aki Írással foglalkozik és korán megszokta már, hogy véleményét nem rejti véka alá, hanem nyilvánosságra hozza. 19*4-0 óta, négy évtizede teszem ezt, igyhát több "rázós" korszakot értem meg, amikor csinyján kellett bánni a tollal, hogy az ember meg tudja ő- rizni szellemi integritását és akár jobbról, akár balról jöjjön is a nyomás, hü maradhasson önmagához. És erkölcsi, politikai eszményeihez, elveihez. Néha ez a hűség igen nagy veszélyeket rejtett magában: börtön járt érte, legjobb esetben szilencium. Eltiltás a tolitól, Íróasztaltól, Írógéptől. Nehezen sikerülne elködösiteni az "előéletemet", hiszen - ellentétben egynéhány emigrációs toilforgatóval, aki nevét (nyilván jó okkal) megváltoztatta az uj világban - négy évtizede ugyanazon a néven irom cikkeimet, mint ahogy ma aláírom őket. A lapok, melyekben azok megjelentek volt, minden nagyobb közkönyvtárban fellelhetők Magyarországon, de talán még Amerikában is. Igyhát még a gyanú árnyéka sem férhet hozzám, hogy valaha is kacérkodtam volna bármelyik szélsőséggel s például lelkendező sorokkal köszöntöttem volna akár Szálasi Ferencet, akár Rákosi Mátyást. Sokan letagadhatják, szépíthetik magyarázhatják a múltjukat: magamfajta mindig minden lében kanál ujságirófélét hamarabb hazugságon kaphatnának - ha nem mondanék igazat -, mint amilyen gyorsan utói lehet érni azt a bizonyos sánta kutyát... Nos erre multbarévedő bevezetésre csupán azért volt szükség, mert a téma, amit érinteni akarok, meglehetősen "kényes" s bizonyára sokan felszisszennek majd olvasása közben. Sőt lesz egy kör - nem is kisszámú -, melynek tagjai valószínűleg az öklüket fogják rázni felém és rögtön előhozakodnak a döntő argumentummal: azzal, hogy nyilvánvalóan nyilas, náci, javíthatatlan fasiszta vagyok. Ezt az "érvelést" megelőzendő vetettem papírra a fenti sorokat és szeretettel ajánlom az ilyen bunkókkal hadonászókat: szíveskedjenek utánanézni 19*J'3-*4-*J—ben írott cikkeimnek és annak, milyen körülmények között vészeltem át ezeket az országra és személyszerint rámnézve is igen nehéz időket. És csak azután rázzák az öklüket felém. De - kérdezhetné és kérdezi is már biztosan egynémelyik türelmetlenebb olvasóm - miért ez a hosszú bevezetés, miért a feltételezés, hogy valaki vagy valakik rossznéven fogják venni írásomat , aminek - mármint a támadásoknak - igy akarok elébevágni. Hát elárulom, miről is van szó tulajdonképen! Egy újsághírről, mely egy magyarnyelvű kanadai lapban jelent meg jónéhány hónappal ezelőtt. Számos okból nem járatom és nem olvasom ezt a lapot, igyhát véletlenül, alapos késéssel került kezembe a szám, melyben a szóbanforgó hir - az első oldalon, vastag keretben kiemelve- megjelent. A lap a Menora, a fejléc szerint az "északamerikai magyar zsidóság lapja", de én a magam részéről találóbb meghatározásnak tartom az impresszumon lévő angol mondatot: "Jewish Weekly in Hungarian Language", mert hogy a lapban csupán az magyar, hogy ezen a nyelven nyomtatják, különben tőrőlmetszetten izraelita. Dehát ez önmagában még nem lenne baj, se bűn, hiszen Kanada is, az Egyesült Államok is szabad ország, ahol mindenki szabadon gyakorolhatja vallását, szabadon alapíthat lapot - akár vallási világnézetűt is - s abban azt ir, ami neki jólesik. Egészen addig, amig a másik felfogást valló polgártársai érzéseit, érdekeit nem sérti, vélemény- vagy szólásszabadságát nem korlátozza. De ha igen, az ellen tiltakozni kell, azt szóvátenni kötelességünk. A sajtószabadság nevében. Mit is olvastam hát a Menorában? Egy harmincsoros diadalmashangu győzelmi jelentést, mely azt adja tudtára or- szágnak-világnak, hogy a"magyar zsidóság vezetőinek és a menórások gárdájának évek óta tartó küzdelem után sikerült kitiltania Kanadából egy "elvetemült uszító antiszemita hecclapot", az Ut és Célt. Ezen ujjong a hirecske, mintha legalább is egy Libanon, vagy Szíria fölött aratott diadalról számolna be, hiszen óriási dolog történt: a kanadai postaigazgatóságnál - ahol bizonyára ül néhány segítőkész hitsorsos- elintézték, hogy az ország területén ne engedélyezzék az Ut és Cél postai terjesztését. Mindezt a demokrácia és a szólásszabadság nagyobb dicsőségére. A Manóra természetesen úgy állítja be a történteket, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a zsidók betiltathatják egy újság terjesztését, csak azért, mert az nekik nem tetsző dolgokat ir. "Adminisztra-