Baltimore-i Értesítő - Amerikai Magyar Értesítő, 1980 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1980-04-01 / 4. szám
6. oldal keztetéseiben! vár a könyv beosztása» fejezeteinek sorrendje rosszhiszeműségre vall. Az első fejezetben a bécsi múzeumban található "dák kincseket" mutatja be /9-29. oldalak/. A második fejezetben kö- vetkeznek a "római emlékek" /29-41. o./, melyeket a harmadik felyezetben a "szi- lágysomlyói kincs" bemutatása követ. Az utolsó fejezetben jön a "nagyszentmikló- si kincs" tárgyalása. Minden fejezet katalógusban adja a tárgyak le Írását» majd a fejezetek után jön az u.n. "Addenda" egyéb jegyzetekkel» angol nyelvű kivonatokkal. Egyedül a nagyszentmiklósi arany kincslelet az, mely angol nyelven nem csupán kivonatot kapott, de a román nyelvű "értékelés" teljes angol nyelvű fordítását ! Florescu ezúttal azt állítja, hogy "... a negyedik csoport /azaz a nagyszentmiklósi kincsek/ a szláv korszakból a feudalizmusba való átmenet idejéből származik, s egybe esik a román nép kialakulásával. . .Ez a kincslelet, melyet sokszor és különbözőképpen értelmeztek, nagyon nagy értéket képvisel a román történelemben." /7.o./ Arról a mellékes kérdésről Florescu nem beszél, hogy a nagyszentmiklósi kincset a VIII-IX-ik században készitették s formája, dekorációja rovásirása avar-magyar, esetleg ó-bolgár vonatkozásúnak mutatja, mely konklúziókkal minden eddigi szerző egyetértett. Florescu természetszerűen magáévá teszi azt a tételt,mely szerint az oláhok már a VIII-IX-ik században Erdélyben voltak, mint a rómaiak és dákok leszármazottai, átvészelve a felettük átviharzó gót, hun, avar, magyar népvándorlást. A hun-avar-magyar "barbároknak - Florescu szerint - semmiesetre sem lehettek a nagyszentmiklósi kincshez hasonló edényeik. Ez az aranykincs a ma- gaskulturáju dákó-románok Ízlésére vall! A képanyag éppoly gyenge, mint a tudománytalan, tudatosan hamisító szöveg. A rajzok egy rosz-előmenetelü, hanyag, középiskolás diák munkájára vallanak. A reliefekről készült vonalrajzok tudományos szempontból hasznavehetetlenek, művészileg értéktelenek. A fényképek közül a szines- és fekete-fehér táblák legtöbbje a fényképezés-technika őskorára emlékeztet, egyes helyeken erősen retusált kép. A tudományosság látszatát kelteni i- gyekvő bibliográfia alig idézi a nagyszentmiklósi kinccsel kapcsolatos gazdag magyar kutatást, mely nélkül ma a Kárpátmedence régészetét tanulmányozó angol- amerikai-német francia archaeologia egyáltalában nem tudna dolgozni. László Gyula hatalmas összefoglaló müvét ez a bibliográfia nem látszik ismerni! Ennyire nem ismerné Florescu az eddigi szakirodalmat? Vagy attól fél, hogy a gyanútlan olvasó- a bibliográfia nyomában - esetleg beszerez egy-egy tudományos müvet is? Vagy talán - undorodott leírni egy-egy világhírű magyar régésztudós nevét? Florescu a legjobb forrásnak Mavrodi- nov azonos témájú könyvét találja: ebből idéz a legtöbbet. Elveti a proto-bulgár eredetet /pedig a proto-bulgár elmélet megközelíti az igazságot, tekintettel arra, hogy az un. "késő-avarok" is a bolgár népvándorlással egyidőben jöttek a Kárpátmedencébe /s arról ir, hogy a kincslelet "egy helyi autochton politikai formáció" művészi produktuma volt. Mivel pedig a kincseken lévő művészi ábrázolások sem a római, sem a dák leletekre nem hasonlítanak, tehát azonnal kitalálja, hogy a dáko-románok "perzsa-szesz szanida hatás" alapján aranymüveskedtek. A nagyszentmiklósi lelet egyes ábrázolásai valóban emlékeztetnek az iráni művészetre. Ennek oka az, hogy a szkita- hun-avar-magyar törzsek művészetére valóban nagy hatást gyakorolt az Iránnal való kulturális-gazdasági kapcsolat. Az i- ráni formák igy kerültek a sztyeppéi népek képzőművészetébe. Erről ezerszámra tanúskodnak a nagyvilág múzeumaiba került szkita-hun-avar-ősmagyar leletek. Florescu nem tud mást tenni, mint - igazi "dákoromán módra" - szép mesét tálalni az olvasó elé: "A bagdadi kalifátus egy aranyműves mestere valahogy eljutott a Maros partjára" és egy dáko-román fejedelemnek dolgozott, egyúttal ifjú dákoromán aranymüves-tanoncokat oktatott. Florescu még ehhez azt is hozzátóldja, hogy ez a bizonyos dákoromán fejedelem annak a "Glad vezérnek" volt az őse, "a- kit Anonymus" is említ". Ez még nem elég Florescu tüzbe jön a saját meséjétől és továbbfüzi a szálakat: "a kincs a Nagy- szentmiklóstól 11 kilométerre lévő Szent János görög-orthodox monostor számára készült." "Ezek a felbecsülhetetlen értékű maradványok" tehát a magaskulturáju - és már régesrégen keresztény - románság kincsei, - ugyanakkor, mikor a barbár magyar hódítók alávaló pogányok voltak... Arról a"kicsiségről", hogy a kincsek egy részén hun-avar-székely-ősmagyar / ha úgy tetszik: őstörök/ rovásírás található, Florescu előbb megfeledkezik, majd- észbekapva - futólag, "rúnákat" említ, meg sem magyarázva, hogy ugyan hogyan kerülnek "rúnák" egy iráni-szasszanida-gö- rög-orthodox-dákóromán kincslelet ábrái közé?!... A kincslelet egyenkénti bemutatásában és tárgyalásában Florescu követi a Ham- pel-féle számozást, de nem hivatkozik Hampelre, - hiszen Hampel magyar volt! Ugyancsak nem hivatkozik László Gyulára sem, pedig a nagy magyar tudósnak a kincsei kapcsolatos embertani, állattani, növénytani meghatározásai nélkül ma már 1980. április hó értesítő
