Baltimore-i Értesítő - Amerikai Magyar Értesítő, 1980 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1980-03-01 / 3. szám

10. oldal_______ ÉRTESÍTŐ 1980. március hó

városok hosszú sorában szűnik meg a kisebbségi műveltség minden működése.“

— Fájdalmas — általánosan tudott — igazság, hogy nincs világrész, ahol ilyen helyzet ne akadna. Általánosan tudott igazság az is, hogy Európában

— a Baltikum—Adriaticum vonaltól nyugatra — húszmillió ember él kisebbségi sorban s ezek 16—18 százaléka — fájdalmas igazság, de így van — magyar anyanyelvű.

Francia híradásból — tehát a világsajtó nyomán értesültem először, hogy tanulmányomra a Román írószövetség lapja választ közölt és annak szerzője a lap vezető tanácsának illusztris elnöke, Mihnea Gheorghiu, a hírneves író és tudós, aki egyben akadémiai elnök is — Président de 1‘Académie des Sciences Sociales et Politiques, a francia szöveg szerint.

Kedvező jelnek véltem, hogy elmefuttatásomba ilyen nagytekintélyű kortárs kapcsolódik bele. Szerencsés lehetőségnek éreztem, hogy mi, a szellemi élet emberei, tisztító és csitító hangot leltünk egy nem mindig lármamentes vitateremben. Mert — ismétlem

— mi a mesterségéhez hű író gondja és felelőssége? Lombfűrészmunkát végezni olyan kérdésben, ahol a világ oly sokszor bizony szekercék lendülését nézi és szenvedi.

A Lucefárul megtisztelőén sokágú cikkét lankadó reménnyel olvastam.Érvek összeegyeztetése helyett az író mintha szenvedélyek összeütközését óhajtaná, fel nem tárt, s mint igazolni fogom, helyt nem álló hiedelmek alapján.

Ennek láncolata hosszú és rendszertelen, elég talán egy-két láncszemet kiemelnem és kommentálnom nem hosszabb terjedelemben, mint tekintélyes állású vitatársam.

Azt kell például megtudnom, hogy noha mélyen átérezve, elismerésre méltóan fordítottam magyarra a román népballadák remekét, a Báránykát, olyan magyar író vagyok, aki végre kiegedte odújából li- dércnyomásos román-ellenességét.

A Báránykát — a Midritát — valóban az egyszerű román nép univerzumának mély átérzésével véltem átadni a magyar népnek, márcsak azért is, mert hasonlóan a ballada gyönyörű pásztor hőséhez, az én nagyapám is juhnyájait legeltette valaha. — Ilyen buzgalommal próbáltam irodalmunk közkincsévé tenni a román ballada-költészet másik nagy remekét, a „Korbeá“-t is. Műfordításaim szerény kötetében ez nem kevesebb, mint huszonnégy oldalt kapott. Ugyanott található — ebben az odúban — George Kosbuc híres költeménye, „A hegyekben“, Itt említem, vájjon amiket Tristan Tzará-tól fordítottam? Nos, csak még egy cáfolatot, mert ebben csaknem szenvedélyig menő érzelem van, s tán lehet egy fénypont magában a román irodalomtörténetben is.

Tudor Arghezi költeménye, a Testamentum, a modem román irodalom gyöngye. Nem szívesen olvasok fel verset, de amikor Tudor Arghezival együtt ülhettem egy Balaton melletti házban, az öreg— már erősen rosszul látó — költő megkért, hogy ha már nem olvashatja, hallhassa legalább miként tettem át magyarra. Azt mondták neki, megközelíti az eredetit. Fölolvastam. Nehézkesen, botladozva állt föl a mély karosszékből. Ujjaival megtapogatta arcom, majd jobbról-balról megcsókolt Arasznyi távolságból járattam szemem az agg költőnek szürke, már a hálád

árnyékában játszó vonásain, s mert nekem is köny- nyel kellett küzdenem, megcsókoltam én is jobbról- balról őt.

Ezután töltöttem heteket azzal, hogy a század szerelmi lírájának remekét, Arghezi „Titkos zsoltárját is méltóan szólaltassam meg magyarul.. Aki eredetiben behatóan ismeri e verset, elképzelheti- milyen buzgalom kellett, hogy a mesteri rímelésű hatvan egynéhány sor gondolat is vízió zuhataga magyarul is úgy hasson, mint zseniális szerzője nyelvén.

S tán említést kap még az írásos dokumentum arról is, midőn hangot adtam, hangot élőszóval is és Tamási Áron társaságában még a magyar államhatalmú Erdélyben a románok pártján „pp a jogos nyelvhasználatuk dolgában.

Olvasói előtt a Lucefárul a román Írószövetség lapjának cikkírója ezek után meglepő fordulattal, mint Horthy kései bajnokát ábrázol, „tele nosztalgiával a letűnt dualizmus és a flotta nélküli admirális emléke iránt“. Erre tán csak annyit, hogy ki- lenc-tíz alkalommal álltam a Horthy-kor bírósága előtt szabad véleményközlés miatt és hogy e korszak alatt az egyetlen író voltam, aki a Szovjetunióban tett utamról olyan könyvet tettem közzé, amely ma is látható a kirakatokban.

Remélem, nem fölény cseng ki szavaimból. Megrendülésemmel kellett birkóznom. Helyzetemből következett.

Hozzám itt nem érvelés illik — mert mi haszna is lehetne szavaimnak ott, ahová irányoznám őket? Vajmi kevés. Oda én csak kíméletkérést intézhetek, józan ésszel az igazság számára is és azok számára is, akik mellé hatékonynak vélt igazságommal oda- állnék. Minden tekintetben biztokon kívül vagyok, s ők is.

Végezhessek hát én is egy fordulatot. Szeretném a hátralevőkben szavamat egyenesen a cikk szerzőjéhez intézni.

Hazája szellemi életének, ön, tisztelt elnök úr, egyik dísze, menün magasra emelt irányítója. Szavainak és lapjának súlya van határokon belül és határokon túl.

Irodalmi szintű esszét próbáltam írni, erőm szerint, helyzetemhez szabottat. Az ön által megbírált írásomat ön is maga elé teheti, sehol sem látja leírva benne országa nevét. Mint mondtam a nemzeti kisebbségek sorsa világszerte bő anyagot szolgáltat példákra. Célom az volt, hogy messze kerülve a politika területét, eszmei síkra tereljem a nemzeti kisebbségek annyi felől fölhangzó panaszainak kérdését, s e kérdés megközelítésének módját.

Nem csináltam tudatosan, s csak most jövök rá, hogy mondhatnám mintha akaratlanul is egyfajta sakkjátszmát rejtettek volna, kialakítottak elvsze- rüen egy pontot. Aki odalép, sakkvonalba került. Még pedig úgy, hogyha mozdul, csak jobban fölfedi helyzetét a mattra.

Válaszában, ha figyelmeztethetem rá, szemét mintha az indulat köde homályosította volna el a kérdéshez és helyzethez szükséges éleslátás helyett. Nyilván az ragadtatta arra, hogy a román nép ellenségének és elfogult magyarnak nevezzen, holott — azt hiszem sikerült igazolnom — csupán a közös bajok ellensége vagyok, egyaránt mind a két nép jövője érdekében, Becsülöm és szeretem a román népet. A tisztázást mégsem folytatom. Következmények nélküli szószaporítás lenne.

De van még egy okom. Befejezésül még csak